Úristen. Hol is kezdjem? Mit szólnátok két perccel korábbanhoz, amikor megnyomtam a lejátszás gombot a diktafonomon, miután eltöltöttem egy estét Marilyn Mansonnal, de semmit nem hallottam, csak csendet, mintha egy vámpírt próbálnék megpillantani egy tükörben. Vagy akár kezdhetjük 1995-ben is, amikor berúgtam a hálószobám ajtaját miközben hallgattam a Smells Like Children-t, a lemezt, amely 1994-es debütálását, a Portrait of An American Familyt követte, majd jött a nagy áttörés, az Antichrist Superstar – mind a három lemeznél a már ebben jártas Trent Reznor volt a producer. A Szupersztár segítségével, a punk és az ipari zene új, démoni uralomra tört a pop szürrealizmusával, létrehozva egy pirulát, ami könnyebben fogyasztható lett az amerikai tömegek számára. Vagy kezdhetjük azzal is, hogy Manson legújabb albuma, a Born Villain februárban fog megjelenni a Cooking Vinyl Records és Manson saját kiadója, a Hell etc. gondozásában. A Villain lesz három év után az első Manson lemez és egyben a nyolcadik stúdióalbum, és az első lemez a hosszú ideig tartó Interscope szerződés után. Vagy talán ott kellene kezdenünk ahol elkezdődött: Istennél, mivel sokan annak vélik Marilyn Mansont, nem kifejezetten a vallási buzgósága miatt, de sok kölyök így tekintett rá a 90-es években.Marilyn Manson egy likőr bolt felett lakik Hollywoodban. Billy Zane-é volt, Manson pedig akkor látogatott el először jövőbeli otthonába, amikor megérkezett Los Angelesbe, és próbált zenészként szerencsét próbálni. Most ez számára a tökéletes búvóhely: zenei stúdió, hálószoba „rossz kislányok szobájával” (valamiféle zuhanyzó vagy gőzkabin, ami most lezárható, hangszigetelt üvegekkel), és egy hatalmas és elsötétített helység, ami moziként, bárként, művészeti stúdióként szolgál, és persze odúként az összejövetelekhez. Ide vezet be engem Manson ahogy kitárja a masszív vasajtót (talán golyóálló is) otthonába. „Mit iszol?” – kérdi tőlem. Azt válaszolom, hogy amije van, és megkezdem az elsőt a sokadik pohár abszint közül. Ami ezután következett az kissé homályos, de annál szebb. Manson a tetején szerepelt azon a listán, amin azok az emberek szerepelnek, akikkel szeretnék találkozni, és legalább olyan jól kijöttünk egymással, mint amennyire én imádkoztam a pokol fekete kutyáinak, hogy ez megtörténhessen. Ami elég sok piálást jelent. Egy technikai bukta után, ami a diktafonomnak köszönhető, kénytelen voltam a backup analóg felvevőre váltani, ami mint utóbb kiderült, képtelen felvenni Manson mély, rekedtes hangját és az egész albumot amit együtt hallgattunk meg – ezt betudom a sorsnak. Szóval innentől kénytelen vagyok a teljesen megbízhatatlan memóriámra hagyatkozni.
Manson első szavait suttogva intézte hozzám. Ő ott térdepelt mellettem, miközben én belesüppedtem egy fekete babzsákba az odúban. Sok zenész és barát ült már a hatalmas fekete babzsákon, szembenézve a fehér falakkal, melyek házi vetítő vászonként szolgálnak, és most Jeremy Priven síró arca látszott rajta. Az „I Melt With You” egy korai változatát nézték éppen, amikor egy szakállas pasas levágja a szakállát és utána öngyilkos lesz. Emlékszem hogy meg is jegyeztem, hogy Wes Anderson a borotválkozom-majd-öngyilkos-leszek koronázatlan királya, de Manson azt mondta hogy van némi kapcsolat a levágott test szőrzet és a halál fokozott közvetlensége között. Erre majd visszatérünk.
A szoba sarkában megszámlálhatatlan sok festmény nyugszik. Megszámlálhatatlan, mert eszméletlen sok van, talán harminc, de nem biztos mert csak szét vannak szórva, egymás hegyén-hátán. Marilyn Manson fantasztikus művész, akinek szédítő portréi barátokat, szörnyszülötteket, gazembereket és szeretteket ábrázolnak ördögi köntösben; lélegzetelállító tanulmányok a szépség sötét, sérült árnyairól.
A zenei stúdióban ültünk és hallgattuk a lemezt már órák óta. Játszottam egy gitáron, amire azt írta „Szupersztár”. Játszottam egy fegyverrel is. Megmutatta nekem a filmet, amit Shia LeBeouf rendezett a Born Villain címadó dalához. Manson kissé a háttérbe vonult egy időre, felbukkant néhány eseményen itt-ott, de általánosságba véve visszavonult, így előre láttam, hogy kissé távolságtartó lesz, körülvéve magát egyedülálló elméjének hermetikus és excentrikus furcsaságainak sáncával. Valójában azonban ő egy szívélyes és csodálatos ember. Talán mert rokonlelkek vagyunk. Vagy esetleg mivel ő valójában a kedves zseni, akit gyakran jellemeztek hatalmas botrányaival és lincselő pillanataival. Emlékszem, hogy nem akartam elmenni. Emlékszem Lilyre, a fehér macskára. Emlékszem, hogy egyszer csak feltűnt egy rohadt nagy adag IHOP kaja. Manson mutatott nekem egy könyvet, amit Hunter S. Thompson aláírt neki, egy ajándék mielőtt kioltotta saját életét. „Látod azt a babát? Vedd fel”. Egy ütközés teszt bábu hever a földön, szőke parókával, számos nem ütközés okozta sebbel, és rohadt nehéz. „Rohadt nehéz”- próbálom kinyögni –„150 dollárért bérlem per nap.” Tisztán emlékszem, hogy elmagyarázza, ez azért kell, mert ez egy egyedülálló és ártalmatlanul furcsa különlegesség. Emlékszem néhány hihetetlen beszólásra, de általában melyek eszembe jutnak, olyanok, amiket nem ismételhetek meg (és nem is fogom).
Összességében, emlékszem, hogy az album hihetetlen volt. Tökéletes táncra, baszásra, egy himnuszszerű szörnyeteg, ami tökéletesen passzol a mai lázadó, zavargó időkhöz. Manson zenéje mindig is ideális volt a feldühítettek és elnyomottak számára, tökéletesen hangolva a generációk dühének kulcsához, de itt már érett hangnem van. És határozottan több romlottság, rámutatva a mai főműsoridős szexuális bűntényekre és a cenzúrálatlan internet háborúra, azaz átfogó kép az összes rossz helyről (az emberiség hátborzongató viselkedése) és semmi a jókról.
Manson elmondja, hogy nemrég tetováló tintával festett. Megkérdezem, hogy van-e tetováló pisztolya, mire rámutat. „Próbáljuk ki”- mondom. „Kezdjük azzal a szakállal”- mondja, utalva az együgyü grizzly szituációmra, ami sok türelmet igényelt és kínos pillanatokat szült. Visszagondolok a korábbi megjegyzésére az ápoltság és a halál közti összefüggésről. Elővesz egy pengét. És aztán az álmom Marilyn Mansonról felém közelít egy valóra vált pengével. – Elliott David
