Revolver - Horror különkiadás

„Ha sokkolni próbálod az emberek, a legfontosabb dolog amit megtehetsz a horror-ban és a rock and roll-ban – amik szerintem kéz a kézben járnak, ha arról szó, hogy mit szeretek – az összezavarás és a káosz.” – mondja Marilyn Manson, üdvözölve a Revolvert west hollywoodi házában. – „Van pl. egy kábító pisztolyom, ami elég sokkoló.” – teszi hozzá, miközben benyúl a hűtőbe és sörrel kínál minket – „Kipróbálhatjuk a golyóitokon, ha gondoljátok.”

El kell ismernünk, hogy most nincs sok kedvünk egy kis altájéki elektrosokkhoz, viszont a horror és a rock n roll szerepel a napirenden. Manson bizonyosan tud egy-két dolgot mindkét művészeti formáról és most hogy végzett a Born Villain albumát népszerűsítő turnéjának első felével, kész elindítani a horror-rock bárt a Twins of Evil turnén való részvétellel, ami egy kiruccanás Rob Zombie-val, terrorizálva idén ősszel Amerikát, Angliát és Európát. Zombie és Manson párosa olyan tökéletesnek tűnik (és teljesen nyilvánvalónak), hogy eleinte azt hittük, hogy már turnéztak közösen előtte – de nem így van, ez lesz az első közös pusztításuk a színpadon és úgy tűnik Manson is legalább annyira várja már, mint mi.

„Erre vágynak az emberek” – mondja – „És én pedig mindig igyekeztem eltérni a nyilvánvaló dolgoktól, de néha ettől még nem leszel klisés.”

Szóval vegyetek egy magasított támlájú kínzó széket és csatlakozzatok hozzánk, amint alászállunk a Twins of Evil turnéhoz, a Slo-mo-tion videóhoz, a pszicho horror iránti imádatához, a szellemekkel való lehetséges találkozásához és a zenékhez és filmekhez amiktől teljesen kiborult kicsiként. Ne feledjétek, hogy tartsátok keresztben a lábatokat, mert ennek a pasasnak kábító fegyvere van és nem fél használni.

Hogyan jött létre végül is ez a közös turné?

A turné Rob ötlete volt. A menedzserem odajött hozzám és azt mondta: „Felmerült ez a dolog és valószínűleg nem akarsz majd belemenni, de mit szólnál egy turnéhoz Rob Zombie-val?” Erre azt válaszoltam: „Tökéletes!” Persze, az ok amiért mindenki azt hitte, hogy nem fogok belemenni, hogy két ex-tagom is a bandájában van. Először is, újra baszogathatom őket és még a bandámban sincsenek – ez itt a bónusz kérem szépen! Másodszor, nagy rajongója voltam a White Zombie-nak a Marilyn Manson kezdetekor. Nem ismerem Rob-ot túl jól. Találkoztunk már egymással de soha nem volt időnk együtt lógni. Mindig kedveltem a személyét. Így egyből igent mondtam. Tudván, hogy a mondat azzal kezdődött, hogy:  „Valószínűleg nem fogsz belemenni…” De, meg fogom csinálni! És aztán a következő mondat az volt, hogy: „Tudom, hogy nem akarod majd, hogy Jonathan David Dj-zen előtted.” Oh, dehogyis nem – 100%-os igen!

Mennyire jól ismered Jonathan Davist?

Egy kicsivel jobban mint Robot. Volt pár intim pillanatunk. Ez elég kétértelműen hangzik, de tulajdonképpen igaz, abban az értelemben, hogy láttam meztelenül és nem volt szexuális a helyzet. Ott voltam még én, egy öv és nem engem ütöttek meg az övvel. És most itt hagyjuk is abba. [nevet] Őszintén szólva, ha más idegállapotban lettem volna és meg lett volna bennem a tudatlanság, hogy elég arrogáns legyek egy ilyen lehetőség elutasításához… nem éretten gondolkoztam, hanem úgy gondoltam, hogy jó móka lesz – és a Rob Zombie-val együtt játszani sokkal jobb mint más bandákkal, amikor nem volt választási lehetőségem se. Nem akarok senkit se megnevezni de néha nincs választási lehetőséged. Rob is megadja az embereknek amit akarnak és szerintem király lesz együtt turnézni velük. Akár együtt lógunk majd, akár nem. Biztosan kínozni fogom John 5-ot, efelől kétségem sincs. Ebben 100%-ig biztos vagyok.

Te és Rob mindketten túlteljesítetek a színpadon. Készülsz valami különlegességgel?

Először is szögezzük le, hogy az én koncertem totál más lesz, mint az övé. Azt hiszem elég jól megtanultam a leckét arról, hogy a „kevesebb néha több”, de ez nem jelenti, hogy az egész le lesz csupaszítva. Csak kicsit másképp lesznek a dolgok. Mikor bekapcsolod a tűzijátékokat és közben játszol, nehéz az effekteket túlszárnyalni. Én nem azt mondom, hogy neki megy de én nem akarom túlszárnyalni. Rob előtt akartam játszani, mert nincs meg az egóm, hogy együtt lépjünk fel. Úgy gondoltam, hogy ezzel megadatik a lehetőségem, hogy megtegyem, bármit is kell tennem és bármit is csinál ő utánam, az csak neki lesz kihívás. Így az én munkám sokkal egyszerűbb. [nevet] Azonban nem úgy tekintek erre, mintha egy előzenekar lennénk, mert ott van Jonathan Davis erre a feladatra. Jó lesz DJ-ként látni őt. Mókás lesz őt is megkínozni újra. Már bekészítettem az övemet… de annyit elmondhatok, hogy nem ugyanolyan lesz, mint a Born Villain turné.

Mivel ez az interjú a Horror kiadásunkhoz készül, meg szeretnénk kérdezni, hogy melyek a kedvenc horror filmjeid.

Oh, remek – Szeretem a kurvás filmeket! [nevet] A „Horror” egy nagyon nyugtalanító szó, különösen ha nem amerikai vagy. Amikor Japánban voltam, pont Halloween volt és rájöttem, hogy a Japánok odavannak a boszorkányságokért. A Halloween boltban csak ilyen jelmezek voltak, hogy: „Arany boszorkány”, „Bűbájos boszorkány”, „Gonosz boszorkány”… 

Mintha a „The Craft”-ban (1996) találná magát az ember , de vegyítve a Contempo Casuals márkával. És azok a japán lányok akik körbevezettek, megkérdezték: „Mész heroin partira?” Én meg: „Nem használok heroint, de ez jól hangzik – hol lesz?” Kiderült, hogy úgy értették, „Halloween”. Nem akarok viccet csinálni az akcentusukból, de tényleg azt hittem, hogy „heroin partit” mondanak. Visszatérve, kurvás filmek, horror filmek…

Melyek azok a filmek amiket tényleg ijesztőnek találsz?

Amik engem megrémisztenek? Gyerekként  - és még ma is valamilyen szinten, de más okokból – a természetfeletti horrortól halálra rémültem, mert keresztény iskolába jártam, így mindentől féltem ami az ördöghöz volt köthető, olyan szinten, hogy mindig megvizsgáltam a  fejbőrömet, hogy rávan-e tetoválva a 666. Nem tudtam, hogy az „Ómen” című filmben tényleg ott volt az a tetkó vagy elvitték a kölyköt egy tetováló szalonba. [nevet] Az „It’s alive” című filmtől is féltem. Nem tudom miért, de mindig megnéztem, hogy van-e az ágyam alatt egy otthagyott csecsemő agyarakkal. Miért lenne ilyesmi az ágyam alatt?

Milyen horror filmeket szeretsz mostanság?

Szeretem azokat a horror filmeket, ahol erősen tudsz azonosulni azzal a személlyel aki veszélyben van. Nem kaszabolós módon mint Jamie Lee Curtis a „Halloween”-ban. Talán amikor fiatalabb voltam, akkor kedveltem azokat is és még ma is megnézem őket, de jobban szeretem a pszicho horror filmeket amik Roman Polanski/Ingmar Bergman hangulatúak. Amikor darabolós filmeket nézek, 10-ből 9 alkalommal a gyilkosnak szurkolok. Azt gondolom: „Ezaz, kapd el azt a rohadékot! Kapd el!” Tényleg! Így átalakultak a horror filmek. Ha belegondolsz, elég nehéz horror filmet csinálni egy olyan korszakban, ahol az emberek már sok horror filmet csináltak. Hogy csinálj olyan szörnyet ami ijesztő? Szeretem a zombis filmeket, de nem azért amiért az emberek feltételeznék. Azt szeretem ami a szobában történik. Pl. ha a világ a vég felé tart odakint és mi meg itt vagyunk bezárva és nem a kinti szar az ijesztő – hanem amit az emberek tesznek ebben a helyzetben, az erkölcseik és a viselkedésük, az eszméik és minden amiért kiálltak a változásért. A túlélési ösztön beütne néhány embernél, de tudod, hogy a nap végén elő fognak venni a többiek. Éppen ezért szeretem a The Walking Dead-et. Kifinomult. Sokan panaszkodnak, hogy nincs benne elég zombi. Pont ez benne a remek. Soha nem ad alább a minőségből – értve a zenére meg mindenre. Ez a kulcs, ami hozzákapcsolja az embereket a dolgokhoz. „Csak az élét, nem a nyelét.” [nevet]

A pszicho horrorról beszélve, láttad a ’70-es évekbeli filmet a „Don’t look now”-ot Donald Sutherland-del , egy házaspárról akik a lányuk halálával küzdenek?

Ez kibaszott őrület, hogy megemlítetted – most kértem le a Netflixről. De igen, láttam és iszonyatosan rémisztő – ezt nevezem ijesztőnek.

Elég nehéz elképzelni, hogy valamelyik nagy stúdió manapság hajlandó lenne kiadni egy olyan hororr filmet ami ehhez hasonlóan lassan bontakozik ki és szándékosan.

Szerintem felelőtlenség művészként vagy személyként lebutítani a dolgokat csak mert a kultúránk nem olyan figyelmes mint kellene lennie. Mármint, ez tényleg ennyire egyszerű. Ezt szeretem a színházakban, hogy kizárhatsz minden mást és minden a színpadra van írva – így lesz ez a turnén is. Ez egy műsor, ne kövess el hibát, de abban a percben, hogy azt mondod: „Ez az én műsorom.” vagy „Őrült vagy.” vagy „Nagy a farkam.” az nem automatikusan azt jelenti, mert csak elrontja a végét. Az egész a feszültségről szól. Amit nem látsz. Mivel nem látod a babát a „Rosemary’s baby”-ben – az elméd sokkal rémesebb dolgokat fog a helyére kreálni.

Mi a legijesztőbb nem-horror film amit valaha láttál?

„Hour of the Wolf” Ingmar Bergman-tól. Egy festőről szól aki megőrül és azt a kérdést feszegeti, hogy az őrület fertőző-e – és ha szeretsz valakit, olyanná válsz mint ő? Eredetileg „Kannibálok” lett volna  a címe és Ingmar Bergman első vámpíros mozija lett volna. Képes megörökíteni a pillanatot a kamerával, szinte állókép amikor Max Von Sydow egy gyufát tart egy közelítésnél és éppen arról beszél, hogy mennyire szörnyű megpróbálni elaludni és várnia kell a napfelkeltét. Aztán a gyufa elalszik és újat kell meggyújtania, aztán arról beszél, hogy milyen a hajnali 3 óra mert ekkor születik a legtöbb csecsemő és ekkor halnak meg a legtöbben és ekkor történnek az ijesztő dolgok – ez a farkas órája. Az emberek bűvös órának tartják az éjfélt, de én hajnali 3-kor vagyok a legkreatívabb. Talán mert mindenki más alszik ilyenkor és az agyműködésük is nyugalomban van, csend van és nem csörögnek a telefonok. Ilyenkor festek én. Ekkor vagyok igazán elememben. Ezért dolgozom éjszakánként, egyszerűen csak ekkor sokkal kreatívabb vagyok. Szeretem magamat elkülönített környezetben tudni. Ami ismét utal a színházakra is, amik remélem nem válnak kihaló jelenséggé. Az én házam is olyan mint egy színház. Egy kiút. Nagyon felbosszant ha éppen horror filmet nézünk a barátaimmal, ők meg csak a telefonjaikat basztatják. Én szeretek beburkolózni. Szeretek belekerülni abba a világba. És szerintem az egyetlen módja, hogy megijedj, az hogy hagyod magad. Szerintem a kontroll elvesztése a legnagyobb horror.

Mit gondolsz Rob Zombie filmjeiről?

Azt hiszem nem akartam szeretni a filmjeit amikor elkezdte őket csinálni, csakis a saját egóm miatt – mivel én is rendezni akartam. De mikor megnéztem őket, olyannyira elvarázsolt amennyire ő is szánta azt az embereknek. Remek rendezőnek tartom. Tetszik, hogy visszahoz néhány elemet a kultúrából. Az egyik dolog ami igazán tetszik abban amit Rob csinál, hogy újraértelmezi a régi filmeket, de ez nem könnyű feladat – olyan mint feldolgozni a „Sweet Dreams”-t. Nehéz meló visszamenni és más dolgába belepiszkálni, de emellett ez a kreativitás fejlődésének alapja. Ha nem lopsz, akkor nem vagy igazi művész – csak magadévá kell tenned. A nehézség amit bemutatunk a zenével, a horrorral és minden egyébbel – talán még a szexel is – hogy minden már kész van. De aztán gondolj a Bibliára: benne van az összes horror film elem. Ott a kínzás. Zombik. Démonok. Maga az Ördög. Vámpírizmus – emberi hús evése, vérivás. Óriások. Szellemek. Apokalipszis vagy Armageddon. Benne van az összes összetevő bármelyik kibaszott horror filmhez, amit valaha csinálni fognak.

Néhányat te is belevegyítesz a saját videóidba.

Nemrég készültünk el a Slo-Mo-Tion videójával és büszkén mondhatom, hogy Steve Little aki Steve Janowski-t alakítja az Eastbound & Down-ban, szerepel benne – és melleket visel. Nagyon király volt vele dolgozni. Azt mondta: „Komikus figurákat szoktam játszani és most valami ijesztőt akarok.” Egyből arra gondoltam, hogy felvehetne egy olyan szerelést, amit eredetileg magamnak vettem és tökéletes sorozat gyilkos szerelés lenne ha horror filmet forgatnánk. Találtam egy japán oldalt, ahol kifejezéstelen, realisztikus maszkokat és felcsatolható melleket lehet venni. Ismétlem, nincs semmi bajom Japánnal – imádom Japánt – de a fura dolgok a világ azon részéről származnak. Szóval megvettem azt a szerelést és fel is akartam venni, de aztán Steve Little azt mondta: „Ijesztőbb szeretnék lenni még nálad is.” Én meg erre: „Mit szólnál ehhez a szereléshez?” Úgy akart ijesztő lenni mint abban a jelenetben a „Blue Velvet”-ben, amikor Dean Stockwell énekli az In Dreams-t, így csak felraktam neki egy kis szájfényt és néhány rúzs pöttyöt kapott az arcára és ezzel egy új szintre került az egész. És odaadtam neki a fekete bőrkesztyűmet. Ha egyszer valaki felveszi az én bőrkesztyűmet, akkor jobb félni.

Ijedtél már meg ténylegesen zenétől?

Igen, ami azt illeti. Emlékszem amikor Quonset Hut-ba mentem Canton, Ohio-ban, amikor 14 éves voltam és megvettem a Slayer:Live Undead lemezét. Az anyám iszonyatosan dühös lett, mert túl kaotikus volt neki – lehet hogy a zene miatt vagy az ócska lejátszóm miatt. Visszavittem és mivel nem volt náluk másik, kicseréltem a Venom: Possessed című albumára. Hazavittem és halálra rémültem tőle. Csak annyit hallottál, hogy: „RRRRRRRR!”. Így azt mondtam, hogy karcos és azt is visszavitettem az anyámmal. [nevet] Rengeteget vittek vissza abba a boltba! De emellett… a Twin Peaks zenéjét hallgatva fülhallgatón keresztül rossz érzés töltött el. Beethoven:  Holdfényszonátájától is ideges leszek – szeretem, de… Goblin, na attól kész vagyok – emlékszem amikor egyszer felkeltem 9-10 éves koromban és a Suspiria ment a TV-ben. Emlékszem arra a jelenetre amikor férgek hullanak a plafonról és az a zene ami ment alatta egyszerűen a fejemben ragadt. Nem ironikus módon, ezt használjuk introként a koncertekhez, a Suspiria betétdalát.

Mi a helyzet a természetfeletti horrorral? Félsz a szellemektől?

Igen. Még mindig megigéz a lehetőség, hogy a természetfeletti világ létezik. Régebben más véleménnyel voltam a szellemekről. Amikor igazán fiatal voltam, emlékszem, hogy elmentem a dédnagyapám házához vagy valami családi összejövetelre – nem emlékszem minden részletre, mert 4-5 éves lehettem. Csak a fura szagokra és a hirtelen hőmérsékletváltozásokra emlékszem, amik – hivatkozva arra amit olvasunk és láttunk a Paranormal Activity-ben és efféle filmekben – szellemre utalnak. Azt hiszem az első alkalom amikor elkezdtem félni az ilyen dolgoktól, az Ördögűző után volt. Nagyon, nagyon felkavart. Az a film a mai napig ijesztő. Hiszel vagy sem a vallásban, akkor is felkavaró, mert a vége nem igazán ad választ. Az olyan dolgok, amik válasz nélkül hagynak általában a kulcsok az erőteljes dolgokhoz. A kérdőjel, az a kulcs az összes művészethez.  Amikor a szellemekről van szó, nincs válasz – ez a dolog lényege.

Nézed a szellem vadászos sorozatokat a TV-ben?

Elkezdtem nézni a Paranormal State-et, puszta szórakozásból, mert annak a fickónak a hangja abszurd módon nevetséges  [Ryan Buell-t utánozza]: „Amikor kisgyerek voltam, rengeteg paranormális élményem volt!” Van egy csapata és elmennek kutatni és soha nem történik semmi. Mondjuk, hallanak ajtócsapkodást. „Láttad?! Azt a villanást?!” Többször láttam Jézust enni a hallott nagymamám seggylyukáról és mászott fel férgek társaságában égve a lábaimon, mint hogy ők szellemeket láttak. Igazából ezeket nem láttam, de jó lenne – az sokkal érdekesebb lenne mint a Paranormal State.

Az elmúlt években tapasztaltál vagy láttál szellemeket?

Emlékszem arra a házra, amiben laktam a San Marco Drive-on, a Hollywood Hills nagy kereszteződése alatt. A Columbine után volt és tiszta zűrzavar volt és megszállottan kutattam minden után ami kapcsolódott Mansonhoz, Kennedyhez, Jack Parsons-hez, a Halálvölgyhöz és Aleister Crowley-hoz, vagyis minden aminek köze van a természetfeletti világhoz. Hallottam és láttam dolgokat és mindig kioktatott, aki éppen velem volt, hogy biztosan drog paranoid vagyok. Ez is átfutott az agyamon és talán némileg igaz is volt. Mindig azt hittem, hogy valaki a környéken ólálkodik vagy az utcán a hegyen és emiatt egész éjjel fent voltam. Azt gondoltam talán a ház meg van szállva – vagy én szálltam meg. Minden jel megvolt rá. Ahogy ültem a lépcső tetején volt egy csontvázam egy szabadkőműves templomból egy szabadkőműves fejével a 19. századból – a kapu vonzza a szellemeket. És ez volt Mary Astor [1940-es évekbeli filmcsillag] és ott volt az összes lószerszám, amit felhalmoztam az évek során, darabok, amik lehet, hogy energiát tároltak, attól függően, hogy mit is gondolsz a korábbi tulajdonosok energiáinak átviteléről. Nálam volt Eva Braun hajkeféje, meg ilyenek. Szóval teljesen megőrültem tőle és kezdtem azt gondolni, hogy talán én  zavartam meg a ház nyugalmát és a sajátomat is, mert szerintem a szellemek lehetnek az agyad azon részei amiket nem engedsz szabadjára.

Szóval szerinted lehetnek lélektani komponensei a paranormális tevékenységeknek?

Egy finom határ húzódik a mentális betegség és a természetfölötti között és nem hiszem, hogy bárkinek is sikerült volna megfejtenie. Azt tudom, hogy nem hiszek a pszichiátriában. Nem hiszek a receptre kapható drogokban. Csak amit az utcán vásárolhatsz – sokkal veszélyesebbek, szórakoztatóbbak, sokkal kiszámíthatatlanabbak. Ráadásul nem kell a problémáidról beszélni ahhoz, hogy megkaphasd őket. Csak beszeded őket és aztán beszélsz a problémáidról bárkivel is csinálod őket éppen. [nevet] És aztán látod a szellemeket!