Marilyn Manson: Born Villain?

Egy sötét, ötödik emeleti hotel szobában a The Sheraton-ben, Sidney-ben, Marilyn Manson nyelvtani preferenciákról és Trent Reznorról beszél, teljesen nyugodtan ülve, miközben vastag kokain gyűrű telepedett a bal orrlyukára. „Régen ezt csináltam a megélhetésért.” Valóban újságíró volt, serdülőkora után egy három hetes kurzust végzett el a Kommunikációs Főiskolán Floridában és a most 43 éves Manson, arra használta írói képességeit, hogy interjút készítsen Reznorral. Ám miközben a Nine Inch Nails-ről beszélgettek, megragadta az alkalmat, hogy előrukkoljon saját demó kazettájával. „Kissé ráakaszkodtam.” – mondja, miközben lesimít egy tincset fehérre festett arcára. Helye Reznor szárnya alatt lényeges volt Manson számára, mivel biztosította a több mint 50 milliós eladásokat és létrehozott egy földalatti mártírt, akit legalább annyira ünnepelnek, mint ahogy azt ő lebecsülte.

Térdeivel az apró dohányzóasztal fölé tornyosulva, térdig érő csizmákban, Manson 12 órával ezelőtt már letudta harmadik élő show-ját, három év után; jelenlétét Ausztrália a Soundwave fesztiválnak köszönheti, azonban a fellépés némi rossz szájízt hagyott azokban, akik ismerik a potenciális zsenialitást ebben az emberben: „Ez egy remek kihívás volt, hogy megpróbáljunk egy visszatérést csinálni a világnak és magunknak, mint zenei előadóknak.” – mondja ironikusan – „Én jól szórakozom. Azt gondoltam, nagyszerű volt.”

Napokra egy vadonatúj kislemez megjelenésétől és a nyolcadik stúdióalbum „hamarosan” megjelenésétől, Manson átvette egy elszánt újonc viselkedését. Úgy látszik, félretette teljes, megérdemelt ismertségét és kikövezett helyét a pop kultúrában a földdel teszi egyenlővé: csak annyira vagy jó, mint a legutolsó munkád.

„A Born Villain készítése olyan érzés volt, mint az első lemezé, mert csak az ambíciót és az eltökéltséget használtam és hogy lenyűgözzem az embereket, akik először hallják.” – mondja. – „Tudván, hogy vannak, akik még soha nem hallották a zenémet és anélkül, hogy arrogáns lennék, vagy úgy tennék mintha már mindenki hallotta volna.”

Sok szempontból nézve, Marilyn Manson egy kitalált karakter. Nagyjából 22 évvel ezelőtt történt, amikor az akkor 21 éves Brian Warner megalkotta azt, amit a pop kultúráról alkotott véleménye volt, Manson pedig gyorsan olyan jelzőket kezdett viselni, mint a sátánista, a gyilkos, és a szociopata. „Tudtam, hogy hova akarok eljutni, de nem tudtam mi vár rám közben.” – ismerte el – „Ugyanakkor, tudtam, hogy éppen mibe csöppenek bele.” Az ember, aki volt olyan tökös, hogy megjelentessen egy albumot Antichrist Superstar címmel, abban az időszakban, amikor Amerika állam és egyház volt, ahol a hevességet és a nyilvánosságot ellenezték, biztosan tudta, hogy mibe kerül.

„Marilyn Manson mindig is egy kinyilatkoztatás volt a hírnév, vagy a népszerűség egész koncepciójáról, vagy hogy Marilyn Monroe és Charles Manson ugyanazon LIFE magazin borítón osztoztak. Akárhogy is, sokan nem vették észre, hogy Norma Jean Baker volt az igazi neve és Charles Mansoné (valódi neve Charles Mills) is kitalált volt… Nagyon szokatlan olyan helyzetben lenni, amiben nekem már részem volt, vagy hogy volt egy meggyőződésem hogy elérjem azt, amivé én váltam a pop kultúra részeként, így lehetőséget kaptam azt belülről megváltoztatni”

Mégis, itt van a 13. világkörüli turné kezdetén, arra kérve imádó csatlósait, hogy csatolják le a kutyáik nyakörveit, vegyenek csizmát és viseljék büszkén a sebhelyeket, amik arra vezették őket, hogy a zenéje az első helyre került. A hagyaték, amit máig igazgat vitathatatlan; Manson projektjei között most már vannak filmek és műalkotások is – még a Born Villain-hez is született egy émelygős rövid film, amit Shia LaBeouf rendezett. Manson érzi a súlyát mindannak amit csinál, miközben visszaemlékszik, hogy az egész egy rosszul elsült újságírás és egy házi készítésű szórólap művei, amit a Kinko’s-nál fénymásoltatott és amit egy rakás szélvédőre kitűzött.

„Nem volt még egy dalunk se, amikor készítettem a szórólapot. Az emberek eljöttek a műsorra. Így átvitt értelemben, miért is értékesítettem a szórólapokat? Választhattam a reklámozást, vagy azt, hogy észreveszem, nem vagyok képes korlátozni a véleménynyilvánításomat egyetlen dalba. A korlátozások sokkal több ambíciót szülnek.”

Még ma is, Manson magával cipeli ambíciói következményeit. Elítélik a keresztények, a szülők, a kormány és mindenki, aki rendelkezik némi jobboldali érzékenységgel, azonban a legrosszabb sokkhatásként érhette, amikor az egész ország ellene fordult az 1999-es Columbine iskolai mészárlás után, de tagadhatatlan, hogy az élet néha hajlamos összedőlni, az egyetlen személy pedig aki nem volt meglepődve emiatt, maga Manson volt.

„Azon a ponton, 15 évvel ezelőtt, amikor mindenki meg akart ölni engem, szó szerint, amikor több száz halálos fenyegetést kaptam egy nap alatt – amitől valószínűleg senki nem érezte magát biztonságban a közelemben – el kellett döntenem: ’Képes lennék meghalni azért, amit csinálok?’ Nem mártírnak lenni, ez csak mérvadó, hogy biztos vagy abban, hogy: ’Ebben hiszel?’ Mert nekem hinnem kellett valamiben."

Egészen addig, hogy az FBI elkezdte lehallgatni a telefonját és az élete veszélyben volt, Manson kizárólag csak magára számíthatott hogy megvédje a nevét és ahogy Amerika közeledett a lövöldözés 12 éves évfordulójához, az az időszak lett az egyetlen alkalom, amikor Manson publicistát használt.

„Tényleg befolyásolta a karrieremet.” – mondta – „Bizonyos értelemben megcsalva érzem magam, mert nem kapok jóváírást azért a sok szarért, amin keresztülmentem előtte.”A jóváírás érdekében Manson békés úton igyekezett rendezni a helyzetet. Ez részben az USA-tól való elvárásainak volt köszönhető, amiket elég jól ábrázolt negyedik albumán, a Holy Wood-on. Nem csak az album tett élénk kinyilatkoztatást a dologról, amivel megvádolták, hanem a megjelenés is véletlenül egybeesett a lövöldözés utóhatásaival. Témáról témára ugrálva, irányítás nélkül, Manson elkezd beszélni arról, amit ő „szomorú korszaknak” hív. Meglepő, a katalizátornak kevesebb köze volt a Dita Von Teese-szel való összeomlóban lévő házasságához, mint az újságírás úttörőjének számító Hunter S. Thompson halálához.„Sokat tanultam tőle és a halálának hatására szinte elveszettnek éreztem magam.” – mondja Manson a monológja közepén – „Szinte a mentorom volt, furcsa módon és még csak azt sem tudom, hogyan jött a képbe. Nagyon önpusztítóvá váltam, aztán keresztülmentem egy időszakon, amikor csináltam néhány lemezt. Az utolsó két lemeznél bizonytalan voltam, abban hogy ki vagyok. Próbáltam magamra találni.”

Valójában Manson annyira fájdalmasan tekint rájuk és semmi kapcsolatot nem érez velük, hogy nem hajlandó egy dalt sem játszani róluk a mostani turnén. „Az a két lemez inkább romantikus témájú volt, sokkal depressziósabb mint az előző (a Columbine hullám után)” – jön rá – „Elég szokatlan, így gondolni rá és erre csak most jövök rá, hogy itt ülök és beszélek veled.

Nem meglepő, hogy az ihlet Manson következő nagy dobásához, kizárólag belülről jön. Felhasználva egy nagy adag Macbeth utalást és a francia, Les Fleurs du mal költészeti gyűjteményt, amit Charles Baudelaire írt, megfűszerezve az állandóan jelenlévő rokonsággal a fegyverekkel, Manson tiszta lappal igyekszik elérni, hogy megértsék a portrét, amivé vált.

„Arról van szó, hogy egy adott helyzetben vagy, ahol kitolnak a rivaldafénybe mint egy királyt, vagy egy színészt” – magyarázza – „Hogyan tudsz ezzel megbirkózni, ha egyszer azt sem tudod hiszel-e még benne?” Manson többször is megkérdőjelezi saját értelmét a beszélgetés során, egyszer még Shakespeare-t is idézte: „Az élet: árny, Mely jár-kel; egy szegény komédiás, Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava se’ hallatik; Mese, mit egy bolond beszél, teli Hangos dagállyal, – ám értelme nincs!” Az idézet pont olyan szabadon értelmezhető, ahogy azt ő is kívánja, de ahogy Bowie és a Placebo is ötleteket csent George Orwell-től 1984-ben, Manson eleget tesz a saját részének megkérdőjelezésében,  a saját tragédiájában.

A Born Villain megvalósítása új ösvényre is vezette Mansont. Másfél évvel ezelőtt, az összes holmiját egy raktárba vitte. „Egy olyan helyre költöztem be, ami nagyon hasonlít erre a hotel szobára, eltekintve a rémes műalkotásoktól a falon.” – mutatja az olajfestményt a szomszéd szobában. – „Miközben nagyon Patrick Bateman-es volt a helyzet, meg kellett töltenem valamivel a szobát, képletesen és szó szerint is.”

Talán az egyetlen emlékeztető amit Manson kínál, hogy még mindig tudatában van rocksztár státuszának, és ebben az értelemben vették fel az albumot is. Egy társakkal és potenciális szeretőkkel teli szobában, kivérzett a mikrofonba.„Amikor elszigetelten vagyok, másképp csinálok dolgokat. Egy kicsit ez járt a fejemben, tudván, hogy ha vannak emberek a szobában, akiket szeretnék meggyőzni – akik általában nők, elismerem, hogy megpróbáltam elcsábítani vagy kapcsolatba kerülni velük– általában jobban végzem a munkámat.”Ez a fajta beszéd az, ami újra feltalálja az embert, miután több mint két évtizedes sokkolás után, Manson nem azon van hogy elhagyja bármely nyugtalanító szállítmányát is. De a buzgósága, hogy új rajongókat nyűgözzön le és hogy visszanyerje régi fényét, amit elért az 1994-es Portrait of an American Family-vel, egy betekintés az alázatba amit megkövetel a szupersztárság, legyen az antikrisztus, vagy sem.

„Pontosan úgy hangzik a lemez, mint amilyet vártam az összes példaképemtől hogy elkészítsenek karrierük során és néha nem sikerült nekik. Talán volt egy kis kisiklásom, szerintem, de ezek jók, mert rendesen gyomorba vágják az embert.”

Később, ahogy befordult a sarkon a hotel liftjénél, anélkül hogy visszanézett volna, ezt mondta: „Győződj meg róla, hogy jóképűnek írsz le engem! És elragadónak!”

Revolver: A férfi akitől félsz - Második rész

Q: Számos ember, aki tudta, hogy interjút fogunk készíteni veled, megkérdezte: „Még mindig ijesztő?” Az vagy? Vagy ez már teljesen elvesztette jelentőségét?
Igen, ez nem arról szól, hogy ijesztő akarok lenni. Soha nem találtam magamat ijesztőnek. Mármint, ha egy lány lennék, és épp most fejeztem volna be a szexet velem, akkor elég ijedt lennék. Ezért használom a lányokat úgy, mint az AIDS teszteket – ha elkezdenek haldokolni 18 hónappal később, akkor azt gondolom: „Oh a picsába. Most már aggódnom kell!” [nevet] Az emberek azt várják el tőlem, hogy sokk-rocker legyek, de ma már semmi olyat nem tudsz csinálni, ami sokkoló. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy összezavarod őket. Soha ne ürítsd ki a rejtélyek tarsolyát. Soha ne hagyd, hogy az emberek határozzák meg azt, hogy mit csinálj. Ez nem arról szól, hogy „csörögsz”, amikor „zörögnöd” kéne. Nem is arról, hogy valami példátlant és kiszámíthatatlant csinálsz. Ez csak arról szól, hogy ne csak egy szó legyél, vagy valami olyasmi, ami nem egy átalakulási folyamat része.

Q: Hogyan került a Born Villain trailerének rendezői székébe Shia LaBeouf?
Saját magától akarta csinálni. Ő is finanszírozta. Lelkes rajongó. Lehet, hogy valamilyen módon nem ismerte fel az iróniát és – nem szándékosan – a megcsúfolását a Machbeth idézetben, amit a végén mondok: „Az élet: árny, Mely jár-kel; egy szegény komédiás, Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava se’ hallatik; Mese, mit egy bolond beszél, teli Hangos dagálylyal, – ám értelme nincs!” Nem hiszem, hogy teljesen felfogta. De ha mégis, az még jobb…
Van egy csomó filmes dolog amit csinálok és köze van a lemezhez. Van néhány ötletem tehetséges és szokatlan színészek és rendezők bevonására. A tavalyi évből a kedvenc filmem a Rubber. A rendező, Quentin Dupieux, szeretné ha vele dolgoznék egy filmen, én pedig szeretném ha esetleg csinálna egy videót nekem a „The Gardener”-hez. Nem garantálom hogy ez meg fog történni, de nagyon tetszik az ötlet hogy nem kell törődnöm az egyezménnyel hogy: „Minden dalnak három perc, 15 másodperc hosszúságúnak kell lennie, és szükséges egy videó az MTV-nek is.” Ez a világ számomra nincs többé.

Q: Honnan jött a Born Villain cím?
Nem a Born Villain volt az eredeti ötletem. Először Co-Morbid-nak akartam nevezni, de ez inkább valami rossz death-metalos címként hangzott, a morbid szó miatt. Persze a szó egy pszichiátriás ötletre utal – és én nem hiszek a pszichiátriában vagy a pszichológiában. Mindenre nyitott vagyok, de a pszichiátria nem éppen olyan dolog, ami valaha is sikeresnek bizonyult volna. A komorbiditás az, amikor több mentális zavarod van egyszerre, és nem tudják bizonyítani, hogy melyikek. Ez egy ürügy arra, hogy az embereket gyógyszerekkel tömjék, úgyhogy ezért nem így neveztem el. A Born Villain úgy kezdődött, hogy valakinek azt mondtam: „Az úriemberek inkább a szőkéket választják… de én egy gazfickó vagyok.” És a gazemberek számomra mindig a legérdekesebbek, legmegkapóbbak és legizgalmasabbak voltak – a kedvenc karaktereim az összes filmben és könyvben.

Q: Mi a helyzet a való élet gazembereivel?
Nem feltétlenül a valós élet gazemberei, ugyanakkor ott van Charles Manson és Marilyn Monroe, emberek, akik pengeélen táncoltak, akik veszélyesek és számkivetettek. Azt hiszem a „számkivetett” egy jó meghatározás, amivel azonosulni tudok. Most tartok annál a pontnál az életemben, hogy nem akarok börtönbe kerülni. Már voltam börtönben – Jacksonville Büntetés végrehajtási Intézmény 1994-ben – csak két napot, de kemény két nap volt. Megvertek. Befogtam a számat és megtanultam a leckét, majd bementem a mosdóba és megmostam a képemet Palmolive-val. De tetszik a „számkivetett” elgondolás, jobban, mint az Eat Me Drink Me-nél fantázia értelemben vett Bonnie és Clyde. Persze, csináltam már veszélyes dolgokat. Próbáltam már megölni valakit korábban, és már vádoltak emberöléssel, habár ott sem voltam. Szóval már pária [egyike az indus nép alantasabb kasztjainak, amelyet legmegvetettebb és legalacsonyabb néposztálynak tartanak by szerk.] vagyok – mint Pariah Carey! [nevet] Azonban úgy érzem, hogy ha valaki baszakszik valakivel, akit szeretek, vagy aki sokat jelent nekem – legyen az barát, partnerek, a macskám, a karrierem – meg fogom védeni, bármibe kerül. Most már nem hülye módon fogom csinálni. Ráadásul, ha a visszajáróról van szó, nem vagyok egy hagyományosan bosszúálló típus. Én az a típusú személy vagyok, aki megvárja, amíg a másik unokái felnőnek, aztán pedig felbérel egy bandát, hogy verjék szét őket csövekkel, régimódi stílusban.

Q: Oké, kik a kedvenc gazembereid?
Nos, ott van Ming the Merciless [Flash Gordontól], Lucifer… az emberek összetévesztik Lucifert a Sátánnal, de én kedvelem Lucifert, mert erős volt. Egy angyal volt, akit kivetettek mert azt mondta: „Mi a faszért ülsz azon a trónon, köcsög?” Lucifer az örök kedvenc. Hannibal Lecter is jó. Szerintem a legtöbb Edgar Allan Poe történetben, a gazember mindig erős. Robert De Niro a „Rettegés fokában”, nagyon jó gazfickó volt. Remek film volt, mert Nick Nolte technikailag nagyobb gazember volt. Szeretem azokat a filmeket, amikben az erkölcsi kód kétértelmű, ahol a főhős/ellenség vonal teljesen ferde. Dexter, egy erős gazember. A Boarwalk Empire-ben, ahogy mutatják, és ami nagyon tetszik, hogy nem lehet megmondani, hogy ki az igazi rosszfiú. Kedvelem Chalky White-ot – ő fekete. Csak szerettem volna egy kikiáltást a fekete gazfickóknak! [nevet] A Hófehérkében, a boszorkány erős. Bobby Peru, Willem Dafoe karaktere a „Veszett a világban”. Humbert Humbert a Lolitában. Macbeth is gazember. Drakula is. Frankenstein. De ők mind a körülmények áldozatai. Szinte a természet kontra nevelés. Ők összerakottak. Szinte azért hozták létre őket hogy ezt a szerepet hozzák.

Q:  Valójában, a legtöbb rosszfiú nem született.
Nem, nem azok. Itt az irónia. Köszönöm, hogy ezt észrevetted. Te nem vagy született gazember. Ennek a dalnak a refrénje pedig: „Született gazfickó vagyok/Ne tettesd magad áldozatnak.” Az emberek azt feltételezik, hogy ebbe beleszületsz, de amikor úgy nősz fel, hogy az emberek folyton azt mondják, hogy rossz dolgokat csinálsz, az a nevelés miatt van, nem a természet miatt. Szóval a Born Villain már egy ellentmondás önmagában. De őszintén szólva, nehéz az összes nagy gazemberre gondolni… Habár, a női gazembereket nem szeretem.

Q: Miért nem?
Mert levágják a farkadat és bántanak, metaforikusan és lelkileg is. [nevet] Oké, elmondom ki a kedvenc gazemberem – Patrick Bateman az Amerikai Pszicho-ból. A legszórakoztatóbb gazfickó. Nagy kérdés az embereknek, amikor a filmről és a könyvről beszélnek, és én mindkettőt szeretem. Kitalált? Vajon ez egy kijelentés arról, hogy a szomszéd srác bármi lehet, amit eddig nem is képzeltél? Komédia? Horror történet? Azt mondanám, ez az egyik kedvenc könyvem. Olyan humorosnak találom a karaktert, mert pop dalokat hoz fel a gyilkosságai indokaként. És ha belegondolsz, a látszólag ártalmatlan pop dalok a legerőszakosabbak. Amikor Neil Diamond énekli, hogy: „Kislány, nemsokára nő leszel”, ez perverz! Olyan mint a gyermekpornográfia. Annyi sötétség van a pop dalokban.

Q: Nem mintha a Born Villain rendelkezne hiánnyal a sötétségből.
Igen, de ez a lemez inkább a feltámadásról és megváltásról szól, amik hasonló szavak, de mégis mások. A megváltás valamiféle bűnbánatot igényel, nem erőszakkal vagy veszteséggel, hanem a felismerést hogy jobb emberré kell válnod. Ez a helyzet az összes karakterrel, akiket szeretek – Kenny Powers az Eastbound &; Down-ban, Hank Moodey a Kaliforgiában, Dexter – ők mind hibásak és próbálnak jobbá válni. Mindenki szereti látni a visszatérést. Mindenki szereti látni az estélytelen győzelmét. Mindenki szeretné látni, hogy a kutya már nem, hugyozik a padlóra. Én vagyok az a kutya. De én továbbra is a padlóra hugyozok!