Marilyn Manson: Born Villain?

Egy sötét, ötödik emeleti hotel szobában a The Sheraton-ben, Sidney-ben, Marilyn Manson nyelvtani preferenciákról és Trent Reznorról beszél, teljesen nyugodtan ülve, miközben vastag kokain gyűrű telepedett a bal orrlyukára. „Régen ezt csináltam a megélhetésért.” Valóban újságíró volt, serdülőkora után egy három hetes kurzust végzett el a Kommunikációs Főiskolán Floridában és a most 43 éves Manson, arra használta írói képességeit, hogy interjút készítsen Reznorral. Ám miközben a Nine Inch Nails-ről beszélgettek, megragadta az alkalmat, hogy előrukkoljon saját demó kazettájával. „Kissé ráakaszkodtam.” – mondja, miközben lesimít egy tincset fehérre festett arcára. Helye Reznor szárnya alatt lényeges volt Manson számára, mivel biztosította a több mint 50 milliós eladásokat és létrehozott egy földalatti mártírt, akit legalább annyira ünnepelnek, mint ahogy azt ő lebecsülte.

Térdeivel az apró dohányzóasztal fölé tornyosulva, térdig érő csizmákban, Manson 12 órával ezelőtt már letudta harmadik élő show-ját, három év után; jelenlétét Ausztrália a Soundwave fesztiválnak köszönheti, azonban a fellépés némi rossz szájízt hagyott azokban, akik ismerik a potenciális zsenialitást ebben az emberben: „Ez egy remek kihívás volt, hogy megpróbáljunk egy visszatérést csinálni a világnak és magunknak, mint zenei előadóknak.” – mondja ironikusan – „Én jól szórakozom. Azt gondoltam, nagyszerű volt.”

Napokra egy vadonatúj kislemez megjelenésétől és a nyolcadik stúdióalbum „hamarosan” megjelenésétől, Manson átvette egy elszánt újonc viselkedését. Úgy látszik, félretette teljes, megérdemelt ismertségét és kikövezett helyét a pop kultúrában a földdel teszi egyenlővé: csak annyira vagy jó, mint a legutolsó munkád.

„A Born Villain készítése olyan érzés volt, mint az első lemezé, mert csak az ambíciót és az eltökéltséget használtam és hogy lenyűgözzem az embereket, akik először hallják.” – mondja. – „Tudván, hogy vannak, akik még soha nem hallották a zenémet és anélkül, hogy arrogáns lennék, vagy úgy tennék mintha már mindenki hallotta volna.”

Sok szempontból nézve, Marilyn Manson egy kitalált karakter. Nagyjából 22 évvel ezelőtt történt, amikor az akkor 21 éves Brian Warner megalkotta azt, amit a pop kultúráról alkotott véleménye volt, Manson pedig gyorsan olyan jelzőket kezdett viselni, mint a sátánista, a gyilkos, és a szociopata. „Tudtam, hogy hova akarok eljutni, de nem tudtam mi vár rám közben.” – ismerte el – „Ugyanakkor, tudtam, hogy éppen mibe csöppenek bele.” Az ember, aki volt olyan tökös, hogy megjelentessen egy albumot Antichrist Superstar címmel, abban az időszakban, amikor Amerika állam és egyház volt, ahol a hevességet és a nyilvánosságot ellenezték, biztosan tudta, hogy mibe kerül.

„Marilyn Manson mindig is egy kinyilatkoztatás volt a hírnév, vagy a népszerűség egész koncepciójáról, vagy hogy Marilyn Monroe és Charles Manson ugyanazon LIFE magazin borítón osztoztak. Akárhogy is, sokan nem vették észre, hogy Norma Jean Baker volt az igazi neve és Charles Mansoné (valódi neve Charles Mills) is kitalált volt… Nagyon szokatlan olyan helyzetben lenni, amiben nekem már részem volt, vagy hogy volt egy meggyőződésem hogy elérjem azt, amivé én váltam a pop kultúra részeként, így lehetőséget kaptam azt belülről megváltoztatni”

Mégis, itt van a 13. világkörüli turné kezdetén, arra kérve imádó csatlósait, hogy csatolják le a kutyáik nyakörveit, vegyenek csizmát és viseljék büszkén a sebhelyeket, amik arra vezették őket, hogy a zenéje az első helyre került. A hagyaték, amit máig igazgat vitathatatlan; Manson projektjei között most már vannak filmek és műalkotások is – még a Born Villain-hez is született egy émelygős rövid film, amit Shia LaBeouf rendezett. Manson érzi a súlyát mindannak amit csinál, miközben visszaemlékszik, hogy az egész egy rosszul elsült újságírás és egy házi készítésű szórólap művei, amit a Kinko’s-nál fénymásoltatott és amit egy rakás szélvédőre kitűzött.

„Nem volt még egy dalunk se, amikor készítettem a szórólapot. Az emberek eljöttek a műsorra. Így átvitt értelemben, miért is értékesítettem a szórólapokat? Választhattam a reklámozást, vagy azt, hogy észreveszem, nem vagyok képes korlátozni a véleménynyilvánításomat egyetlen dalba. A korlátozások sokkal több ambíciót szülnek.”

Még ma is, Manson magával cipeli ambíciói következményeit. Elítélik a keresztények, a szülők, a kormány és mindenki, aki rendelkezik némi jobboldali érzékenységgel, azonban a legrosszabb sokkhatásként érhette, amikor az egész ország ellene fordult az 1999-es Columbine iskolai mészárlás után, de tagadhatatlan, hogy az élet néha hajlamos összedőlni, az egyetlen személy pedig aki nem volt meglepődve emiatt, maga Manson volt.

„Azon a ponton, 15 évvel ezelőtt, amikor mindenki meg akart ölni engem, szó szerint, amikor több száz halálos fenyegetést kaptam egy nap alatt – amitől valószínűleg senki nem érezte magát biztonságban a közelemben – el kellett döntenem: ’Képes lennék meghalni azért, amit csinálok?’ Nem mártírnak lenni, ez csak mérvadó, hogy biztos vagy abban, hogy: ’Ebben hiszel?’ Mert nekem hinnem kellett valamiben."

Egészen addig, hogy az FBI elkezdte lehallgatni a telefonját és az élete veszélyben volt, Manson kizárólag csak magára számíthatott hogy megvédje a nevét és ahogy Amerika közeledett a lövöldözés 12 éves évfordulójához, az az időszak lett az egyetlen alkalom, amikor Manson publicistát használt.

„Tényleg befolyásolta a karrieremet.” – mondta – „Bizonyos értelemben megcsalva érzem magam, mert nem kapok jóváírást azért a sok szarért, amin keresztülmentem előtte.”A jóváírás érdekében Manson békés úton igyekezett rendezni a helyzetet. Ez részben az USA-tól való elvárásainak volt köszönhető, amiket elég jól ábrázolt negyedik albumán, a Holy Wood-on. Nem csak az album tett élénk kinyilatkoztatást a dologról, amivel megvádolták, hanem a megjelenés is véletlenül egybeesett a lövöldözés utóhatásaival. Témáról témára ugrálva, irányítás nélkül, Manson elkezd beszélni arról, amit ő „szomorú korszaknak” hív. Meglepő, a katalizátornak kevesebb köze volt a Dita Von Teese-szel való összeomlóban lévő házasságához, mint az újságírás úttörőjének számító Hunter S. Thompson halálához.„Sokat tanultam tőle és a halálának hatására szinte elveszettnek éreztem magam.” – mondja Manson a monológja közepén – „Szinte a mentorom volt, furcsa módon és még csak azt sem tudom, hogyan jött a képbe. Nagyon önpusztítóvá váltam, aztán keresztülmentem egy időszakon, amikor csináltam néhány lemezt. Az utolsó két lemeznél bizonytalan voltam, abban hogy ki vagyok. Próbáltam magamra találni.”

Valójában Manson annyira fájdalmasan tekint rájuk és semmi kapcsolatot nem érez velük, hogy nem hajlandó egy dalt sem játszani róluk a mostani turnén. „Az a két lemez inkább romantikus témájú volt, sokkal depressziósabb mint az előző (a Columbine hullám után)” – jön rá – „Elég szokatlan, így gondolni rá és erre csak most jövök rá, hogy itt ülök és beszélek veled.

Nem meglepő, hogy az ihlet Manson következő nagy dobásához, kizárólag belülről jön. Felhasználva egy nagy adag Macbeth utalást és a francia, Les Fleurs du mal költészeti gyűjteményt, amit Charles Baudelaire írt, megfűszerezve az állandóan jelenlévő rokonsággal a fegyverekkel, Manson tiszta lappal igyekszik elérni, hogy megértsék a portrét, amivé vált.

„Arról van szó, hogy egy adott helyzetben vagy, ahol kitolnak a rivaldafénybe mint egy királyt, vagy egy színészt” – magyarázza – „Hogyan tudsz ezzel megbirkózni, ha egyszer azt sem tudod hiszel-e még benne?” Manson többször is megkérdőjelezi saját értelmét a beszélgetés során, egyszer még Shakespeare-t is idézte: „Az élet: árny, Mely jár-kel; egy szegény komédiás, Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava se’ hallatik; Mese, mit egy bolond beszél, teli Hangos dagállyal, – ám értelme nincs!” Az idézet pont olyan szabadon értelmezhető, ahogy azt ő is kívánja, de ahogy Bowie és a Placebo is ötleteket csent George Orwell-től 1984-ben, Manson eleget tesz a saját részének megkérdőjelezésében,  a saját tragédiájában.

A Born Villain megvalósítása új ösvényre is vezette Mansont. Másfél évvel ezelőtt, az összes holmiját egy raktárba vitte. „Egy olyan helyre költöztem be, ami nagyon hasonlít erre a hotel szobára, eltekintve a rémes műalkotásoktól a falon.” – mutatja az olajfestményt a szomszéd szobában. – „Miközben nagyon Patrick Bateman-es volt a helyzet, meg kellett töltenem valamivel a szobát, képletesen és szó szerint is.”

Talán az egyetlen emlékeztető amit Manson kínál, hogy még mindig tudatában van rocksztár státuszának, és ebben az értelemben vették fel az albumot is. Egy társakkal és potenciális szeretőkkel teli szobában, kivérzett a mikrofonba.„Amikor elszigetelten vagyok, másképp csinálok dolgokat. Egy kicsit ez járt a fejemben, tudván, hogy ha vannak emberek a szobában, akiket szeretnék meggyőzni – akik általában nők, elismerem, hogy megpróbáltam elcsábítani vagy kapcsolatba kerülni velük– általában jobban végzem a munkámat.”Ez a fajta beszéd az, ami újra feltalálja az embert, miután több mint két évtizedes sokkolás után, Manson nem azon van hogy elhagyja bármely nyugtalanító szállítmányát is. De a buzgósága, hogy új rajongókat nyűgözzön le és hogy visszanyerje régi fényét, amit elért az 1994-es Portrait of an American Family-vel, egy betekintés az alázatba amit megkövetel a szupersztárság, legyen az antikrisztus, vagy sem.

„Pontosan úgy hangzik a lemez, mint amilyet vártam az összes példaképemtől hogy elkészítsenek karrierük során és néha nem sikerült nekik. Talán volt egy kis kisiklásom, szerintem, de ezek jók, mert rendesen gyomorba vágják az embert.”

Később, ahogy befordult a sarkon a hotel liftjénél, anélkül hogy visszanézett volna, ezt mondta: „Győződj meg róla, hogy jóképűnek írsz le engem! És elragadónak!”