Loudwire: "A gazember mindig a katalizátor"

Amikor szerepeltél a Bowling for Columbine-ban, egyfajta katalizátornak éreztem, hogy onnantól kezdve a nyilvánosság hogyan ítélt meg. Hirtelen Marilyn Manson-ról azt mondták, hogy okos és megfontolt ember. Látsz bármilyen párhuzamot az effajta automatizált gondolkodásmód és aközött akik a Columbine után azonnal rád kezdtek mutogatni?

Nos, ezt már elmondtam korábban – az emberek nem tudják, hogy mi történt aznap amikor az interjú készült, mert több mint 2 és fél óra hosszúságú volt eredetileg és közvetlenül azelőtt vettük fel, hogy egy stadionnyi ember előtt léptem volna fel és rengeteg halálos fenyegetést kaptam aznap, így 30 vagy több rendőr is ott volt. Tudtam, hogy mivel jár ha bemegyek oda – mindenki azt mondta nekem, hogy ne tegyem, de tudtam, hogy muszáj. Ha nem tudsz élni anélkül amit csinálsz, akkor képes vagy érte meghalni. Egyáltalán nem akarok meghalni, de kénytelen voltam ezt megtenni.

Ez járt a fejemben az interjú közben. Nem feltétlenül kedvelem a filmet és ez vicces, mert volt egy kis szerepem a Los Highway-ben például – ami a kedvenc David Lynch filmem. Nem vagyok ennyire egoista, de egyet kell értenem veled, hogy a Bowling for Columbine megnyitott egy ablakot – egy katalizátor, ami után az emberek teljesen másképp kezdtek tekinteni rám. Azután elkészítettem a The Golden Age of Grotesque-et és megvolt bennem a képesség és önbizalom hogy kimondjam – és szerintem ez volt eddig a legkreatívabb korszakom – hogy ahelyett, hogy teljesen elpusztított volna, csak még erősebbé tett. Az emberek szeretik azt, ha valaki nehézségekkel néz szembe, ez olyasmi mintha az ember a természettel szállna szembe vagy ilyesmi.

Én nem tettem semmi rosszat. A legnagyobb kérdés bennem mindig az volt, hogy: „Az emberek az gondolják, hogy a zeném miatt ölik egymást az emberek? Miért nem azért aggódnak, hogy én mi a faszt fogok csinálni?” [nevet] 36 iskolai lövést varrtak az övem alá… persze ott van a farkam is. [nevet] Nem én tettem. Ha ismertem volna őket személyesen, sajnálnám őket, de nem fogom magamra venni a dolgot. Amit viszont megjegyeztem, hogy az élet egy folyamatos változás és a gazfickó mindig a katalizátor, a gazember az aki mindig valami új szintre emeli a történetet. A gazembert én nem abban az értelemben veszem, mint a legtöbb ember a rosszfiúval, én nem azt mondom, hogy rosszfiú.

Amikor azt mondom gazember, én a hagyományos értelmét veszem, mint Macbeth. A hős soha nem csinál semmit a történetben és ehhez nem kellett iskolába járnom, hogy rájöjjek, egyszerűen csak az irodalom és a filmek fanatikusa vagyok. A hős soha nem csinál semmi különöset. A hős mindig ugyanolyan, nincs a karakternek íve, mindig ugyanaz marad. A gazembernek megvan a lehetősége változtatni a dolgokon. Lehet, hogy megszegik a szabályokat, de itt a lényeg, ha néha nem szeged meg a kibaszott szabályokat, semmit nem tudsz megmenteni, nem tudsz változtatni semmin.

Ha valaki fenyegeti, azt amit szeretek vagy amivel törődök, erre pedig került már sor a múltban. Mindent elvettek tőlem és most úgy érzem, hogy olyan helyzetben vagyok mint a kezdetekkor, ahol nem leszek bunkó és makacs, ami gyakran vagyok és valaki fenyegeti a családomat vagy azokat akikkel törődök – a barátnőmet, a macskáimat, az életemet. Néha a férfi ösztön arra sarkkal, hogy valami hülyeséget csinálj, de képes lennék megölni valakit ha szükséges lenne, de akkor nem tudnám megvédeni őket, mert börtönben vagy halott lennék, szóval ez nem túl okos megoldás. Számkivetettnek kell lennem, egy gazembernek, egy olyan személynek, akivel nem baszakodnak az emberek, így az emberek nem fogják basztatni azt amit csinálok. Ezen az úton indultam el és volt hogy hezitáltam, mert lényegében egy csomó dolog rám zúdult.  Elkezdtem elveszteni a személyiségemet és ezt bárki megtapasztalhatta már. Ha elveszted azt, aki vagy, mid marad?

Vanity Fair interjú

Nem érzed úgy, hogy sokat merengsz a múlton az életed mostani szakaszán? Biológiailag elérkezettnek tűnik rá az idő.
Azon az átalakuláson gondolkoztam, ami a zenéléshez vezető útra vezetett. Elmentem a Kinkoba egy rajzzal, amit én magam csináltam. Kinyomtattam és a szórólapokat kirakosgattam az autók szélvédőire. Akkor még nem is zenéltem. De az a magabiztosság és arrogancia vezetett engem a zenéléshez. Rájöttem, hogy az emberek el akartak jönni a műsorra – valamiféle izgalmat sikerült létrehoznom. Az apám eladóként dolgozott és megtanított arra, hogy bármit el tudsz adni, ha megvan benned a képesség, hogy higgyél benne.
De azt hiszem miután elkészültem a The Golden Age of Grotesque-kel és miután megbirkóztam a Columbine-nal – amiben olyasmivel vádoltak meg, amit nem is követtem el – meg kellett birkóznom egy teljesen új korszak kezdetével, ami talán titeket, kritikusokat jogfosztottá tett. Elégedetlenné. Felszabadulttá. Minden, amiben fosztó-képző van.

Valamiféle kreatív pusztaság?
A celebrity korszak. Hozzászoktam a rock sztár szerephez és mindenhez, ami ezzel jár és elkezdtem élvezni. Megbirkóztam vele. Néha gyűlöli az ember. De aztán bejött a „celebrity” korszak. Most már az emberek szimplán azért híresek, mert szerepelnek a TV-ben és a világnak ezt a változását nehéz megértenie azoknak, akik nem abban az időszakban nőttek fel, mint mi.

Igaz. El tudom képzelni mennyire nehéz lehet olyanokkal megosztani egy színpadot, akik látszólag sokkal könnyedebb okok miatt váltak híressé. És elég magányos is. Eszembe jutott a tavaly őszi Page Six dolog, amikor szó szerint megjelent a rock sztár stílusod a cikkben.
Az egész úgy történt, ahogy leírták.

Biztos vagyok benne. És amikor olvastam, azt gondoltam: „Nos, itt a béka és a skorpió története.” Mintha: „Én megmondtam, hogy a skorpió vagyok. Egy skorpió ezt csinálja.” Ezt csinálja egy rock sztár, de a tisztelet mintha kezdene megfakulni. A rock sztár valamilyen szinten a hírnév áldozata lett.
Nem vagyok áldozat, ha tudatában vagy annak, hogy ki vagy. Amikor csak azt mondod: „A béka és a skorpió” – most pedig leszopom a farkad valaki más szájával, mert ez egy jó idézet volt. Pontosan erről beszéltem. Visszatérve a Las Vegas dologra, minden igaz volt, amit leírtak.

Úgy tűnik sokat gondolkoztál mióta legutóbb hallottunk felőled és ez meglátszik az új zenei hangzáson is.
Visszatértem a gyökerekhez. Elég egyszerű. Visszatekintettem és el kellett ismernem magamnak és megemésztenem – senki nem akarja azt mondani, hogy visszatérés. Az olyan kisés; „Ne hívd visszatérésnek.” Rájöttem, hogy mielőtt elkészítettem ezt a lemezt, nem tetszett az, aki voltam. Nyilván valamilyen okból kifolyólag mindenki ismer engem és ezzel a ténnyel meg kell birkózni. Azonban nem veszem ezt úgy, mintha biztos pont lenne. Ha Hollywoodban élsz, bemehetsz egy bárba és híres vagy és majd valaki leszop téged a mosdóban. Ez nem jelent kihívást számomra.
Be kellett bizonyítanom az embereknek, hogy megvan bennem, az amit várnak tőlem. Törleszteni akartam. Ezért kedvelem a Kaloforgiát és az Eastbound & Down-t. Látsz egy karakter, aki totál elbaszott, de hiszel benne, hogy sikerül felülkerekednie rajta. A magánéletemben kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem értenek meg, így muszáj volt megérteniük engem a művészetemben. Az előző két lemezen, próbáltam éreztetni az emberekkel, hogy én hogyan érzek – ami nem volt túl jó ötlet, különösen mert szarul éreztem magam. Első számú szabály: ne csinálj ilyet. Ne készíts olyan lemezt, amitől az emberek rosszul érzik magukat.

Akkor is alkotnál, hiszen így fejezed ki magad, de élvezed, ha provokálhatod az embereket.
Nos, most már igen. Ez volt a probléma. Elfelejtettem hogyan élvezzem ezt csinálni. A lemezfelvétel alatt egyedül laktam – a macskáimat leszámítva. Minden bekerült egy raktárba, kivéve a filmeket. Hagytam a tudatalattimat dolgozni és tudtam, hogy valamivé szeretnék változni, csak korlátoznom kellet magamat. Ha adnak neked egy darab papírt meg egy ceruzát, van jó pár lehetőséged: Leszúrhatsz vele valakit. Írhatsz egy szerelmes levelet. Rajzolhatsz egy képet. Kitörölheted vele a segged. Papírfecniket tépkedhetsz. Annyiféle lehetőség van, de ezek a korlátozások tényleg segítenek erőt kovácsolni és ebből következik a kreativitás – ami már megvolt bennem a kezdetekkor. Nem lebeg a pénz a szemem előtt. Ott volt a toll meg a papír, mint mikor először rá kellett vennem a srácot a Kinko-nál, hogy nyomtassa ki ingyen a szórólapokat.

Hogyan jött a feldolgozás ötlete a „You’re so vain”-hez Johnny Depp-pel?
Azért amiért most jelenleg tart az életében. Ez a lemez nem szól senkiről se. Az előzőkről érzékelni lehetett, hogy erről vagy arról a lányról szóltak – és a művészetnek nem szabadna erről szólnia. Amikor a kedvenc Bowie és Beatles dalokat hallgatom, nem gondolok arra, hogy kivel voltak éppen amikor írták őket. Csak arra gondolok, hogy milyen érzéseket kelt bennem. Johnny-val mindketten úgy gondoltuk, hogy nevetséges lenne megcsinálni ezt a dalt és csak egyszerűen néznénk egymásra a videóban. Ilyen a barátságunk, vicces.

Dallamilag hű maradt Carly Simon eredetiéhez. Ő is hallotta már?
Valójában igen. És tetszett neki.

Loudwire: "Nem újjászületni, hanem átalakulni próbálok"

Ebben a részben, Manson továbbra is mesél az albumról, a „No Reflection” videójáról, a zombik fogalmának metaforikus használatáról, a pszichiátria elutasításáról és még sok másról.

Az, hogy visszatértél arra a helyre ahol már egyszer sikeresen alkottál dolgokat (Manson első festménye is itt készült), szikrát adott a tűzhöz?

Nem hiszem, hogy ezt a dolgot ki lehet vitelezni ebben az értelemben, de azt hiszem, hogy elég erősen hiszek a sorsban és az összhangban. Ha össze kellene hasonlítanom valamivel – például láttam David Cronenberg filmjét, ami a Jung and Freud-ról szól, a címe „A Dangerous Method” és nem hiszek a pszichiátriában. Sok mindenben hiszek, amit a pszichológia nyújt, illetve szeretem tanulmányozni – olyan típus vagyok, aki mindenről szeret tanulni. Keresztény iskolába jártam és nem vagyok vallásos a hagyományos értelemben. A Peszách-ra mentem el nemrég és nem a Húsvét Vasárnapra. [nevet] Ez furcsa, mert nem vagyok zsidó, de elmentem a barátomhoz, Eli Roth-hoz. Nyitott vagyok minden új tapasztalatra, mert ezekből tanulhatunk.

Nem hiszek a pszichiátriában mert szerintem ostobaság, teljesen irracionális gondolkodásmód és nem hiszek az Anonymous Alkoholistákban sem. Voltam elvonón, erre el akartak vinni az elmegyógyintézetbe. Végigmentem az össze procedúrán és megtanultam egy nagyon egyszerű egyensúlyt: „Próbálj meg több jó dolgot megélni, mint mélypontot.” Ha boldog vagy, igyál. Ha nem, ne tedd, mert csak rontasz a helyzeten. Ez egy nagyon egyszerű, logikus következtetésnek tűnik a sok éves tapasztalat után, de ami a fontos számomra, hogy rájöttem, hogy az alkotásnak élvezetesnek kellene lennie.

Azért csinálod, hogy kiadd az érzéseidet és a véleményedet, miközben jól érzed magad, hogy ezt csinálhatod. A folyamat után, nem kellene annyi erőfeszítésbe kerülnie. Tehát sokszor amikor írok egy dalt, például, és miközben készítettük a No Reflection videóját… Nem én rendeztem, átengedtem másnak a dolgot. Túl sok időbe telt, mire felszerelték a világítást én meg mondtam, hogy a dal megírása kevesebb időt vett igénybe. Szóval, inkább megcsinálom én. Csupán alkalmazkodtam a helyzethez. Mondhatjuk, hogy ez a könnyebbik út, aminek van egy remek metaforája és passzol a húsvéthoz is, ez pedig nem más, mint a zombik.

Szeretem a zombi filmeket, szeretem a The Walking Dead-et, tetszik a metaforája, egyszerűen azért, mert ha megnézzük a zombi koncepciót – ha megharap egy zombi, nem változol át valami mássá, pl. vérfarkassá vagy ilyesmi. Valami olyanná válsz, ami nem te vagy. Nem változol át mássá, nem alakulsz át, hanem valami olyanná válsz, ami nem létezik. Élőhalott, szóval valami történik és ez a zéró faktor, ami szokatlan számomra. Szóval rengeteg dolog van a lemezen amiket nem zombi filmek inspiráltak, hanem egyszerűen tetszett ez a metafora és mivel mondhatjuk, hogy az első zombi maga Jézus volt, mert meghalt és feltámadt a halálból három nappal később – tipikus zombi. Szóval szerintem ezek a metaforák ott vannak a lemezen és a „The Flowers of Evil”-ben.

Nem próbálok újjászületni, vagy feltámadni. Nem akarok reinkarnálódni, csak átalakulni próbálok és ez nem ugyanaz, mint a zombik esetében, hanem valami olyasmivé próbálok változni, amivé még nem sikerült. Az életben bárki ezt akarná elérni. Amikor egy párkapcsolatban vagy, ha lebontod az általános feltételekre, az emberek vonzódnak valamihez és azt akarják, hogy te is azzá válj és ezt is kellene tenned és számomra ez igen egyszerű – ha találkozok egy lánnyal és azt mondom: „Ez tetszik benned. Csak folytasd. Minden nap.” Szeretem az állandóságot. Nincs szükségem változásra, mert a fejem teljesen tele van egy tornádó káoszával, nincs szükségem több izgalomra vagy más lányokra, vagy bármi másra. Csak legyél az, akit szeretek és ne hagyd abba. Más szempontból nézve, biztos vagyok benne, hogy egy kibaszott rémálom velem lenni, de nem ilyen komplikált. Ha kedvelsz, az vagyok aki vagyok, de ha elkezdek valami olyasmi lenni, amit már kevésbé kedvelsz, na ott kezdődik a probléma. De ne gondolj arra, hogy: „Hát, végül is, gondoltam, hogy változni fogsz.” Ezt szinte ugyanaz mintha azt mondanád, hogy: „Elvártam tőled, hogy vérfarkassá vagy zombivá változz” vagy valami hasonló hülyeség.

Nagyra értékelem azt a tényt a magánéletemben, hogy a hozzám közelálló embereknek elég hitük és meggyőződésük volt velem kapcsolatban és kitartottak mellettem. Szóval ez volt az első dolog amire szükségem volt a lemez készítéséhez. Azt akartam, hogy az emberek akik hittek bennem büszkék legyenek rám, hogy helyes döntést hoztak. Tudod, ez olyan mint amikor sorozatokat nézel a tv-ben – a Kaliforgiát, vagy az Eastbound & Down-t. Vannak karakterek, akiket bizonyos okok miatt kedvelek, mert ők jelképezik a kutyát aki szarik a szőnyegre, de mégis megsimogatod és tudod, hogy többre is képes. Szerencsés vagyok, hogy a szeretteim hittek ebben.

Ez volt az elsődleges célom, hogy hatással legyek és bizonyítsak azoknak az embereknek, akik kitartottak mellettem és hittek bennem – olyan emberek, akiket ismerek és motiváltak. Aztán át kellett adnom ezeket az érzéseket azoknak akiket nem ismerek. És ez izgalmassá és könnyűvé vált számomra, hogy rájöjjek, hogy csak bizonyítanom kell azt aki vagyok és amit csinálok. Hasonlóképpen tettem a kezdetekkor is. Nem akarok visszamenni, de eljutottam arra az egyszerű következtetésre, hogy készen állok arra, amit csinálok. Ez a természet műve. Nem tudjuk biztosan, hogy mit éreznek az állatok, de a kígyó azt csinálja, amit csinál. Nincs gond vele, csak teszi a dolgát – nyulak, macskák, oroszlánok. Az egész a bizalomról és a belső ösztönökről szól.

Említetted a No Reflection videójának forgatását. Mennyire áll közel a videó a te elképzeléseidhez miközben írtad és miért ez lett az első kislemez?
Nos, furcsa módon nem ez volt az, amit vizuálisan elképzeltem miközben írtam, ami gyakran előfordul. Erre a feladatra felkértem Lukas Ettlin-t, rendezőt, aki már dolgozott együtt Alan Lasky-val, aki biztosította nekünk a kamerát, amivel a lassított felvételek készültek és ehhez nincsen rajtam kívül senkinek hozzáférése. Egy német cégtől van, akik hittek bennem, mint művészben és szerették volna, ha használnám a kamerájukat. Szóval megkértem Lukast, hogy hallgassa meg a dalt és mondja el, hogy mit ő mit tenne, mert szeretek együttműködni másokkal. Ha megmondanám valakinek, hogy mit csinálnék én, akkor nekem kellene csinálnom az egészet, de szerettem volna hallani valaki más elképzelését is és mivel erre nem gondoltam, nagyon tetszett az ami végül kisült belőle. Összességében, nem ez volt, amit gondoltam róla.
Azért ezt a dalt választottam, mert ha a lemez egy film lenne, ezt a dalt lehetne használni az előzeteshez, mert szerintem ez jól képviseli az albumot. Megvan benne a lemez szelleme és hozzáállása. Nem mondom, hogy nagy slágernek szántam volt vagy bármi ilyesmi, mert nem gondolkozom ilyenekben. A világ olyanná változott, remek módon, ami majdnem olyan, mint a kezdetekkor; nem kellett ilyeneken gondolkoznom. Nem azt gondolom, hogy: „Egy olyan dalt kell választanom, ami 3 perc 15 mp hosszúságú” vagy más baromságok. Egyszerűen ez az a dal, ami tetszik, amit szerettem volna, ha hallanak az emberek és ez még csak a kezdet. Nyilván nem akarod bemutatni az egész filmet egy előzetesben és így gondoltam erre a dalra is, ezért esett erre a választásom.

Az ok amiért ezt megkérdeztem, mivel az album pontosan ilyen – egy album. Nem voltam biztos, hogyan tudtál egyetlen dalt kiválasztani.
Általában, régen, és nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon, annyi nagyon amennyit akarsz, boldog vagyok, hogy szakítottam az Interscope-pal. Új perspektívát adott, ami nagyon hasonlít az eredeti zenekészítési perspektívámhoz. Nem gondoltam semmi másra, csak a zenélésre, kivéve, hogy azzal a céllal készítettem őket, hogy az emberek érezzenek valamit és nem volt tele a fejem hülyeségekkel. A múltban, minden zenészre aki csak a régebbi albumaimon játszott, büszke voltam. Amikor bekerültünk egy lemezkiadóhoz, amit a lemezekkel tettek az nem mindig az volt, amit én csináltam vagy akartam és elveszteni ezt az irányítást elég lélek-törő és nagyon nehéz vele megbirkózni. Szóval beletörődtem és ez része a dolgoknak, nem fogok panaszkodni, nem fogom utánozni a Pearl Jamet és beperelni valakit.
Az volt a szerencse, hogy elszakadtam a lemezkiadótól, mert megmondtam Jimmy Lovine-nak, hogy nem elég okos ahhoz, hogy megértse azt amit csinálok. Ez a The High End of Low előtt volt, szóval nyilván szereztem magamnak egy ellenséget, de nem sértegettem, csak megmondtam neki, hogy nem hallgat a saját ösztöneire. Okkal írsz alá valahova. Ha ezen változtatni akarsz, az üzleti szempontból idióta ötlet, hülyének néznek, de igyekeztem megmagyarázni, hogy ez egyáltalán nem személyes, csak objektíven közelítettem meg a dolgot és megkérdeztem, hogy felbonthatjuk-e a szerződést. Nem ért véget ennyire gyorsan, szóval amikor kikerültem, egy új kiadóhoz szerződtem.
Végre olyan érzésem volt, mint az elején. Csinálhattam volna kiadó nélkül is, de a Cooking Vinyl… nagyon, nagyon erősen ragaszkodtak ahhoz, hogy azt tegyem, amit teszek. „Csak folytasd, amit csinálsz.” Az egész rendszer, valójában egy olyan rendszerbe kerültem, amit az emberek nehezen hinnének el és nem fogok panaszkodni, csak tárgyilagosan nézem a dolgot, csináltam valamit és azt történt volna mindig, hogy: „Oké, meglátjuk, hogy megfelelő-e a megjelentetésre, meglátjuk működik-e.” Mintha az ember újra járná a keresztény iskolát, ahol azért csináltál valamit, mert megmondták neked, hogy uralkodhassanak rajtad. Ha egyszer belekerülsz ebbe a szerepbe, nem igazán tudsz vele mit kezdeni. Ők akarták az irányítást, de pont emiatt szar az egész lemez ipar, mert az emberek inkább a művészek mellett állnak. Azok akik egyáltalán nem művészek, nem a művészet vagy múzsák védői, mindig megpróbálják majd átvenni felette az irányítást vagy utálni fogják és hogy ebből a kapcsolatból végre kiszabadultam felszabadította az energiáimat és végre élvezhetem is amit csinálok – ahogy eddig is kellett volna. [nevet] Itt a lényeg.

Loudwire: "A Born Villain a a visszatérésem"

Negyven perc Marilyn Mansonnal. Ennyit beszéltünk a rock ikonnal egy telefon interjú alkalmával. Mint mindig, Manson figyelmes és egyedülálló betekintést biztosított olyan témákba, mint az új albuma, a Born Villain, a Bowling for Columbine, a nemrég kiengedett West Memphis Hármas és ami a legmeglepőbb, saját maga.

Az első részben az albumról lesz szó, Manson pedig hihetetlenül részletes válasszal szolgált.

Ma meghallgattam a Born Villant és az az érzést keltette bennem, hogy nagyon vizuális képet fest a hallgatónak. Számomra kifejezetten nyugtalanító volt és néha klausztrofóbiás érzésem támadt néha. Szinte láttalak magam előtt, egy kis szobában, ahogy kaparod a falakat és menekülni próbálsz.

Ez tetszik. Ezt még senki nem mondta, szóval ez egy nagyon egyedülálló perspektíva. Szeretem lejátszani és miközben készítettem a lemezt, lejátszottam az ismerőseimnek – olyan embereknek akik talán nem voltak elég idősek, hogy hallják az első albumomat, olyanoknak, akik egyáltalán nem kedvelik a zenémet vagy a legjobb barátaimnak akik néhány esetben szintén művészek – szeretem hallani mások véleményét. Ezt még senki nem mondta, szóval ez király.

A korlátozás olyan vágyakozást hoz létre, ami szükségszerűséget, eltökéltséget vagy magabiztosságot eredményez, hogy megbirkózhass a helyzettel. Mint egy zombi filmben, mintha börtönben lennél, csak egy lehetőséged van – túlélni. Erről szól ez a lemez. Adott volt a lehetőségem. Amikor elkezdtük készíteni, ráébredtem, hogy nem tetszett az, aki voltam. Nem akartam az a személy lenni. Az akartam lenni, akiről tudtam, hogy lehetek – és ez egy fejlődési folyamat. De az egész kulcs hozzá, ha stagnálsz, ha valami olyannál válasz, ami már nem változik tovább – abba már semmi inspiráló nincsen. Akár a természetben, ha látsz egy pávát, vagy bármit, eldöntöd, hogy ki akarsz lenni az életben és biztosnak kell lenned benne és kitartani mellet, nem pedig lemondani róla.

Úgy éreztem, hogy az előző két lemezemmel eljutottam egy pontra – nem mintha nem értékelném őket, vagy utálnám őket – hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy elkezdett megváltozni az írási módom, mert meg akartam nyílni. Egy olyan helyzetben voltam, amiben nem tudtam, hogy birkózzak meg saját magammal. Velem, a személyiségemmel – nem Marilyn Mansonnal. Néha nem tudod, hogy a faszba legyél önmagad, mert túlságosan össze vagy zavarodva a körülmények miatt. Mindenki átesik ezen.

Rájöttem, hogy elkezdtem azért dalokat írni, hogy az emberek úgy érezzenek, mint én, ahelyett hogy valami mást adtam volna nekik. Nem így kellene kezelnem a dolgokat. Különösen, mivel szarul éreztem magam azoknál a lemezeknél. [nevet] Szóval lényegében azért csináltam zenét, hogy az emberek még szarabbul érezzék magukat, ami az én szarkazmusommal még vicces is lehetne, de nem ez volt a szándékom. Ha ez lett volna a célom… Az új lemezen vannak részek, amikor azt akarom, hogy az emberek szarul  érezzék magukat – volt ahol olyan hangokat használtam, amiket csak kutyák hallanak, az emberi fül nem érzékeli őket és tulajdonképpen émelyítő érzést kelt – mindezt azért, mert bele akartam zavarni az emberek reakciójába, de sokkal inkább egy rendező szemszögéből – mint valaki, aki elakar mondani egy történetet, aki elakar mondani valamit amire lesz valamilyen reakciójuk.

Az egész életemet félre kellett dobnom – beköltöztem egy helyre ahol fekete padló és fehér falak voltak – az összes dolgomat raktárba pakoltam és csak a filmeket, a hangszereket és a macskáimat vittem magammal és rájöttem: „Nincs szükségem semmi másra. Csak arra van szükségem, hogy megtöltsem a szobát valamivel.” Igyekszem visszakanyarodni a kezdetekhez. Nem így terveztem, egyszerűen csak rá kellett jönnöm, hogy ez az élet. Rá kellett jönnöm, hogy mit akarok az élettől. Hirtelen eszembe jutott, hogy én voltam, aki leült és megrajzolta az első szórólapunkat. Elmentem a Kinko-ba és kinyomtattam, majd kocsi szélvédőkre raktam ki őket én magam és akkor még nem is zenéltem.

Meg volt bennem az arrogancia vagy magabiztosság – egy finom vonal van a kettő között, mert az arrogancia néha olyasmi, ami végül ostobasággal végződik és tönkretesz. Önbizalommal és eltökéltséggel voltam tele, hogy valamit elérjek és végül a zenélésnél kötöttem ki a döntésem szerint. Ez eléggé hasonlít arra, ahogy ehhez a lemezhez eljutottam.

Tudtam, hogy be kell vallanom magamnak – nehéz azt mondani, hogy visszatérést akarsz, mert az azt jelentené, hogy nem az voltál, akinek kellett volna lenned, nem az, aki voltál, hanem akinek kellett volna lenned. Szóval ez szinte ugyanaz, mint a kezdetekkor. A visszatérés szinte ugyanolyan, mint egy friss kezdet, amikor senki nem tudja, vagy nem hisz abban hogy ki vagy és ezt ki kellett mondanom. Nincs problémám azzal, hogy kimondjam, hogy ez a visszatérésem, és ha eldöntök valamit, elhatározom, hogy végig is csinálom. Nem volt meg bennem az az energia és önbizalom, egyszerűen, mert nem ismertem el ezt.

Erre a lemezre bármelyiknél jobban fogok emlékezni. Nem mindig voltak boldog időszakok a készítésekor. Mindig kellenek hullámvölgyek, különben nem vagy igazi művész. Ha minden vidám, kit érdekel, vagy az csak egy egyenes vonal, ami szintén nem érdekel senkit. Ha éppen mélyen vagy, ahol én lényegesen több időt töltöttem, mint fent, az nem túl inspiráló. Úgyhogy csak valami olyat akartam, amitől az emberek éreznek majd valamit. Lejátszottam a barátaimnak. Néhányuk nem hallotta még a zenémet, soha nem szerette, mindegy… de ez a kihívás benne, és én szeretem a kihívást. Már elfelejtettem, mennyire is szeretem a kihívásokat. 

Maga tényleg rosszfiú, Mr. Manson?

Marilyn Manson interjú készül. Sötét van a luxus lakosztályban, a Hyatt Hotelben, Berlinben. A gyertyákat már elfújták az asztalon, ami tiszta viasz. Nem szabad filmezni és fotózni. A sokk-rocker ajtót nyit, megkérdezi a nevemet, majdnem helyesen. Ez a kollégáinak nem sikerül túl gyakran. „Van egy fasza umlautos betű a nevedben”- mondja. Azt, hogy mi az az umlautos betű, legtöbb kollégája nem tudja.

Mansonnak hosszú napja volt, együtt próbált a Rammsteinnel közös fellépésre az ECHO-ra, egész nap a sajtónak beszélt új albumáról. Emiatt nem is hibáztatjuk, hogy az interjú előtt egy friss üdítőt rendelt. Ennek ellenére munka módban van, és percekig képes monológokat mesélni az életéről, a filozófiájáról. Nem mindig tudjuk követni, néha a válasznak semmi köze a kérdéshez. Azonban egyáltalán nem olyan rémisztő, mint amilyennek vártuk.

Mr Manson, maga valóban egy gazember?
MM: Egy gazember nem bűnöző, mint ahogy gondolnánk. Én nem akarok az lenni. Egy rosszfiú áthágja a szabályokat, mert hisz valamiben. Egy gazember lázadó, aki azonban semmivel nem tud szolgálni. Ez vagyok én.

Miért félnek öntől az emberek?

MM: A legtöbb ember iránt nem érzek semmit. Az emberek megalkottak rólam egy képet, hogy milyen lehetnék. Az emberek félnek azoktól a dolgoktól, amiket nem értenek. A hozzám közelállók csak akkor kezdenek félni tőlem, amikor rájönnek, hogy ami közel áll hozzám, azt megvédem bármi áron.

És mi történik akkor?

Makacs vagyok, macsóvá válok. Tudom, ez viccesen hangzik olyasvalakitől, aki rúzst visel. De aztán ténylegesen bűnözővé válnék. Elég okos vagyok, hogy tudjam, a végén vagy meghalok, vagy börtönbe kerülök.  Aztán lehet hogy már senki nem fogja megvédeni azokat, akik közel állnak hozzám. De nem félek, hogy megszegjem a szabályokat.

Mitől fél?

MM: Nem félek semmitől, csak saját magamtól, mint azt már korábban is említettem, féltem, hogy nem leszek többé kreatív, de ezen már túl vagyok. Ha félek valamitől, megkérdezem magamtól, hogy mi az oka. Félelemben élni abszolút ostobaság.

Fél a haláltól?
MM: Nem, úgyis meg fogok halni, mind meghalunk egyszer. De azt tudom, hogy még nem akarok.

A háza is ilyen sötét, mint itt?

MM: Többnyire. Los Angelesben élek egy italbolt felett, ami régen táncstúdióként szolgált. Nem különösebben nagy. Csak a könyveim, a filmek, művészi kellékek, a gitárok és a macskám, Lily White vannak ott. A falak fehérek, a szőnyegek feketék. Kicsit olyan, mint az Amerikai Pszicho. Van egy olyan szék is mint a filmben. A lakásom olyan, mint egy játszótér a barátaimnak. El tudok vonulni és kiadhatom a kreativitásom. Hétvégenként pedig eljönnek a barátaim.

Hogy működik egy tipikus Manson este?
MM: Festünk, beszélgetünk, filmet nézünk a vetítővásznon. Beszélgetünk a művészetről, a zenéről.

Zseniális!
MM: Az embereknek van egy előre kialakított véleményük rólam. Nem mindig tudom pontosan, hogy mi jár a fejükben. Tudom, hogy ismerik a nevemet és hogy vagy utálják a zenémet, vagy szeretik. Be kell vallanom, ez megnehezítette az életemet, amikor próbáltam megérteni, hogy az emberek hogyan látnak engem. Már egyszerűbb az életem, hogy nem foglalkozom az emberekkel. Te idejössz, én megmondom a nevemet, te azt mondod, kedvelsz. Beszélgetünk, eljátszok neked egy dalt, vagy elmegyünk piát lopni. De nem várom, hogy mindent megértsek.

Úgy érzi, félreértik?
MM: Nem tudom, hogy az emberek megértenek-e. Nem akarok sokkoló, összezavaró lenni, én csak valami változást akarok. Ha valaki egyszer megért téged, az a vég. Többé nem jelent kihívást.

Megérti önmagát?
MM: Gyakran látom magamat, mint egy utógondolatot. Soha nem értettem, hogy miért sminkelem magam és miért viseltem ál-melleket egy album borítón, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy az anyám kisgyerekként parókát adott rám és a nagyapám transzvesztita volt, amit akkor nem is tudtam. Talán van valami köze hozzá?

Irány a pszichiáter?
MM: A pszichiátria ellen vagyok, én inkább az elme tanulmányozását részesítem előnyben. Én saját magamat elemzem, senki nem döntheti el helyettem, hogy ki vagyok, vagy hogy kinek kellene lennem. Csakis én dönthetem el. Hinned kell magadban és magabiztosnak kell lenned. Ha nem így van, minden széthullik. Ha nem csinálsz meg valamit, csak mert nem hiszel önmagadban, szarul csinálod.

Hogy van most?
MM: Kibaszott boldog vagyok.

Hírnevet szerzett művészként is. Az élete mostani szakaszát ha festménybe kellene tömöríteni, hogyan nézne ki?
MM: A lemezfelvétel alatt rengeteget festettem. De nem voltak színek, szóval csak a fekete festéket használtam, amit a tetoválóm hagyott. A kép fekete és fehér lenne. Talán adnék hozzá egy kis vöröset. Ennek a három színnek nagyon erős hatása van. Ezért vonzódom a fekete hajú, fehér bőrű, vörös ajkú nőkhöz. Igen, fekete, fehér és vörös. A vörös nem is festék lenne, hanem vér.