Vanity Fair interjú

Nem érzed úgy, hogy sokat merengsz a múlton az életed mostani szakaszán? Biológiailag elérkezettnek tűnik rá az idő.
Azon az átalakuláson gondolkoztam, ami a zenéléshez vezető útra vezetett. Elmentem a Kinkoba egy rajzzal, amit én magam csináltam. Kinyomtattam és a szórólapokat kirakosgattam az autók szélvédőire. Akkor még nem is zenéltem. De az a magabiztosság és arrogancia vezetett engem a zenéléshez. Rájöttem, hogy az emberek el akartak jönni a műsorra – valamiféle izgalmat sikerült létrehoznom. Az apám eladóként dolgozott és megtanított arra, hogy bármit el tudsz adni, ha megvan benned a képesség, hogy higgyél benne.
De azt hiszem miután elkészültem a The Golden Age of Grotesque-kel és miután megbirkóztam a Columbine-nal – amiben olyasmivel vádoltak meg, amit nem is követtem el – meg kellett birkóznom egy teljesen új korszak kezdetével, ami talán titeket, kritikusokat jogfosztottá tett. Elégedetlenné. Felszabadulttá. Minden, amiben fosztó-képző van.

Valamiféle kreatív pusztaság?
A celebrity korszak. Hozzászoktam a rock sztár szerephez és mindenhez, ami ezzel jár és elkezdtem élvezni. Megbirkóztam vele. Néha gyűlöli az ember. De aztán bejött a „celebrity” korszak. Most már az emberek szimplán azért híresek, mert szerepelnek a TV-ben és a világnak ezt a változását nehéz megértenie azoknak, akik nem abban az időszakban nőttek fel, mint mi.

Igaz. El tudom képzelni mennyire nehéz lehet olyanokkal megosztani egy színpadot, akik látszólag sokkal könnyedebb okok miatt váltak híressé. És elég magányos is. Eszembe jutott a tavaly őszi Page Six dolog, amikor szó szerint megjelent a rock sztár stílusod a cikkben.
Az egész úgy történt, ahogy leírták.

Biztos vagyok benne. És amikor olvastam, azt gondoltam: „Nos, itt a béka és a skorpió története.” Mintha: „Én megmondtam, hogy a skorpió vagyok. Egy skorpió ezt csinálja.” Ezt csinálja egy rock sztár, de a tisztelet mintha kezdene megfakulni. A rock sztár valamilyen szinten a hírnév áldozata lett.
Nem vagyok áldozat, ha tudatában vagy annak, hogy ki vagy. Amikor csak azt mondod: „A béka és a skorpió” – most pedig leszopom a farkad valaki más szájával, mert ez egy jó idézet volt. Pontosan erről beszéltem. Visszatérve a Las Vegas dologra, minden igaz volt, amit leírtak.

Úgy tűnik sokat gondolkoztál mióta legutóbb hallottunk felőled és ez meglátszik az új zenei hangzáson is.
Visszatértem a gyökerekhez. Elég egyszerű. Visszatekintettem és el kellett ismernem magamnak és megemésztenem – senki nem akarja azt mondani, hogy visszatérés. Az olyan kisés; „Ne hívd visszatérésnek.” Rájöttem, hogy mielőtt elkészítettem ezt a lemezt, nem tetszett az, aki voltam. Nyilván valamilyen okból kifolyólag mindenki ismer engem és ezzel a ténnyel meg kell birkózni. Azonban nem veszem ezt úgy, mintha biztos pont lenne. Ha Hollywoodban élsz, bemehetsz egy bárba és híres vagy és majd valaki leszop téged a mosdóban. Ez nem jelent kihívást számomra.
Be kellett bizonyítanom az embereknek, hogy megvan bennem, az amit várnak tőlem. Törleszteni akartam. Ezért kedvelem a Kaloforgiát és az Eastbound & Down-t. Látsz egy karakter, aki totál elbaszott, de hiszel benne, hogy sikerül felülkerekednie rajta. A magánéletemben kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem értenek meg, így muszáj volt megérteniük engem a művészetemben. Az előző két lemezen, próbáltam éreztetni az emberekkel, hogy én hogyan érzek – ami nem volt túl jó ötlet, különösen mert szarul éreztem magam. Első számú szabály: ne csinálj ilyet. Ne készíts olyan lemezt, amitől az emberek rosszul érzik magukat.

Akkor is alkotnál, hiszen így fejezed ki magad, de élvezed, ha provokálhatod az embereket.
Nos, most már igen. Ez volt a probléma. Elfelejtettem hogyan élvezzem ezt csinálni. A lemezfelvétel alatt egyedül laktam – a macskáimat leszámítva. Minden bekerült egy raktárba, kivéve a filmeket. Hagytam a tudatalattimat dolgozni és tudtam, hogy valamivé szeretnék változni, csak korlátoznom kellet magamat. Ha adnak neked egy darab papírt meg egy ceruzát, van jó pár lehetőséged: Leszúrhatsz vele valakit. Írhatsz egy szerelmes levelet. Rajzolhatsz egy képet. Kitörölheted vele a segged. Papírfecniket tépkedhetsz. Annyiféle lehetőség van, de ezek a korlátozások tényleg segítenek erőt kovácsolni és ebből következik a kreativitás – ami már megvolt bennem a kezdetekkor. Nem lebeg a pénz a szemem előtt. Ott volt a toll meg a papír, mint mikor először rá kellett vennem a srácot a Kinko-nál, hogy nyomtassa ki ingyen a szórólapokat.

Hogyan jött a feldolgozás ötlete a „You’re so vain”-hez Johnny Depp-pel?
Azért amiért most jelenleg tart az életében. Ez a lemez nem szól senkiről se. Az előzőkről érzékelni lehetett, hogy erről vagy arról a lányról szóltak – és a művészetnek nem szabadna erről szólnia. Amikor a kedvenc Bowie és Beatles dalokat hallgatom, nem gondolok arra, hogy kivel voltak éppen amikor írták őket. Csak arra gondolok, hogy milyen érzéseket kelt bennem. Johnny-val mindketten úgy gondoltuk, hogy nevetséges lenne megcsinálni ezt a dalt és csak egyszerűen néznénk egymásra a videóban. Ilyen a barátságunk, vicces.

Dallamilag hű maradt Carly Simon eredetiéhez. Ő is hallotta már?
Valójában igen. És tetszett neki.