Vannak bizonyos pillanatok a zenei újságírók
életében, amikor úgy érzik, hogy a szívük a torkukban dobog és annyira igyekeznek
ezt titkolni, hogy a belső szerveik legszívesebben kimásznának a hátsójukon.
Üde tavaszi délután van, az idő meleg, 20 fokos és a Metropolitan hotel 10.
emeletére igyekszünk, amely London legfényűzőbb épülete és egy órát fogunk itt eltölteni
Marilyn Manson társaságában.
„Mi ennyire idegtépő ebben?” kérdezed talán magadtól a kényelmes helyeden, vagy
bárhol is olvasod most ezt a magazint, a lift pedig megérkezik, mi pedig
elindulunk végzetünk felé enyhe izzadtság kitöréssel. Nos, azért vagyunk itt,
hogy szemtől-szemben leüljünk a férfivel aki történelmet írt furcsa
viselkedésével és aki vitathatatlanul a legféltebb előadó a zene történelmében
és olyan kérdéseket fogunk feltenni neki, amik még soha nem hagyták el senki
száját az elmúlt évtizedben; „Mi a franc történik Marilyn Mansonnal és miért
kéne foglalkoznia bárkinek is azzal amit
2012-ben mond?”. A gondolat, hogy esetleg kiverik a fogunkat és aztán
lenyeletik velünk, már átfutott az agyunkon egyszer-kétszer. Vagy háromszor.
Vagy… nos, gondolhatjátok.
Elérkeztünk célunkhoz és belépünk a padlószőnyeggel borított lakosztályba, ahol
az elkövetkezendő órát fogjuk tölteni a Baszás Istenével. Ennél a pontnál, jobb
ha elmondjuk, hogy Manson milyen körülmények között szeret interjút adni. Lehet,
hogy olvastátok már, hogy szereti, ha sötét van a szobában és tényleg – a napfény
csak a függönyök alján kukucskál be, ezzel is jobban megvilágítva a szobát,
mint az izzók. Lehet, hogy azt is tudjátok, hogy azt szereti, ha a szoba
hőmérséklete olyan, hogy már csak egy jegesmedve jelenléte választja el a
sarkvidéktől – szóval kibaszottul fázunk.
Aztán belép a szobába, gigantikusan magas és fennhéjázó mielőtt egy árva szót
is mondana. Ránk néz és az ágyra mutat, ahova éppen leülni készültünk. „Nem
dugni fogunk, ugye?” – mondja az ikonikus, baritone hangszínnel.
Szellemes megjegyzést teszünk arra, hogy hozat nekünk vacsorát, ami részben az
idegességünknek köszönhető, részben pedig, még Marilyn Manson színvonallal is,
ez egy zseniális „WTF?” módja egy beszélgetés kezdetének valakivel, akivel még
soha nem találkoztál.
„Mielőtt idejöttetek, 18-an voltak itt, mind bajusszal és kamerákkal és a dugás
volt az első dolog, ami eszembe jutott.” - ezzel utalva a korábban az MTV-nek adott
interjúra. Igen, az ilyen helyzetek csak egyfajta képen végződhetnek, nem?
„Valójában, számos különböző variáció jut az eszembe egy ilyen szituációról.” –
vág vissza egy olyan hangszínnel, mint Heath Ledger Jokere. Rohadt vicces és ez
csak az első az elkövetkezendő sok közül. Azt, hogy ez még mennyire van meg
benne, az elmúlt években rendkívül nehéz volt megállapítani. A 90-es évek végén
és a századforduló elején kétség kívül Manson volt a legenergikusabb előadó a
zenei életben. Olyan koncept mesterműveket alkotott, amik rendkívül mélyre
menőek és összetettek voltak, hogy kár lenne nem zseniálisként leírni őket.
Hitelesen veszélyes koncerteket adott a nürnbergi beszédeket utánozva Biblia
tépés közben, vérig sértett politikusokat, gólyalábakon gyalogolt, a mellkasát
vagdosta és szó szerint vérét ontotta a művészetéért – a 99-es Milton Keynes
Bowl-on – a seggét mutogatta. A videók, a sokk-faktor, a veszély… ezek az
elemek generációt meghatározók voltak, ikonikus nyilatkozatok melyek
megragadták az egész világ figyelmét, nem csak a rock zenében és gyökerestül
felrázta azt nem kevés média hisztériát eredményezve – erkölcsileg felháborodott
ostoba emberek, akik megérdemlik, hogy erkölcsileg fel legyenek háborodva.
Az ok, amiért úgy érezzük mindezt fel kell
eleveníteni, az, hogy minden szándék és cél mellett, az utóbbi néhány évben nem
ment túl jól a sora, olyan mértékben, hogy könnyen felejthetővé tette. Nem csak
az előző két album lett sokkal de sokkal alacsonyabb szintű az előző iszonyat
magas szintű kiadásokhoz képest, hanem az élő koncertek is enyhén szólva
katasztrofálisak voltak. A Rammstein és a Sklipnot kiszorították a vizuális
Olimpia csúcsáról, ha király és felkavaró képvilágról, videókról és
fellépésekről van szó. Teljes összeomlás volt a sajtó előtt és a göröngyös
párkapcsolatokkal voltak tele a bulvárlapok. Ezzel ismét eljutottunk az életbe
vágó kérdéshez és a legnagyobb dologhoz, amit mindenki tudni akar Marilyn
Mansonról 2012-ben: mi a franc történik az rock egyik legigazibb előadójával és
hogy a fenébe jutott el idáig?
„Azt hiszem az előző két album alatti időszaknak meg kellett történnie, nem
számít, hogy mennyire nem akartam őket” – kezd bele Manson, kortyolva egy pohár
vízből, majd leteszi a lába mellé, ahol egy pohár ragyogó abszint is helyet
foglal. – „Ha leülsz és elolvasod mindazt, amit rólad mondanak, akkor eljön az
az idő, amikor hagyod hogy ez befolyásoljon és elkezdesz gondolkozni, hogy ki
is vagy te.”
Volt valamilyen jellemző időszak amikor ez
kezdődött?
„A The Golden Age of Grotesque után. Ezt nem kötném semmilyen párkapcsolati
dologhoz, de elégedett voltam a zenémmel, a fellépésekkel és úgy tűnik csak
mentem ezután önfejűen.”
„Újra magamra próbáltam találni és újjáalkotni magam.” – folytatja – „sok időbe
telik mire az ember megalázkodik és elismeri, hogy visszatér, de ezt csak így
lehet leírni, ha egy olyan időszakon mentél keresztül, amikor nem olyan voltál,
amilyennek kellett volna. Nem ’nem az voltam aki régen’, mert nem akarom újra
játszani a múltat, hanem ’nem az vagyok, akinek kellene lennem’. Az előző két
album szerintem nem mutat be annyira jól engem, mint ez az új lemez, vagy az
azelőttiek. A The High End of Low csak a túlélésről szólt. Fogalmam sincs mi
történt volna ha az a lemez nem jelenik meg, komolyan mondom. Egy szomorú lemez
számomra és azok számára akik körülvesznek, de abban az időszakban csak
szomorúság volt bennem és ezúttal olyan albumot akartam csinálni mint amiket
szeretek a Bauhaus-tól, Bowie-tól, a The Revolting Cocks-tól vagy a
Ministry-től. Egy olyan lemezt akartam csinálni amitől dugni támad kedvem vagy
valamit egyszerűen szétzúzni.”
Az érthető jelenlegi helyzet szerint a metál testvériségében, Manson valamiféle
élő Roy Munson karakter lett, akiről a mainstream lassacskán elfeledkezett,
legjobb munkáival a háta mögött, a kreativitása megcsappanásával, arra
ítéltetve, hogy soha ne térjen vissza. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy ma már
rengeteg bandát és előadót tartanak legendának, akik még nem tettek le semmit
az asztalra, de a visszautasítás olyan gyors ütemű volt, hogy szinte olyan
volt, mint a kisgyerek a plakáton, akinek ott a világ a tenyerében, de
kicsúszik az ujjai között.
„Hogy lejárt lemez lennék?” – mondja Manson, egyik ujját a halántékához érintve
és a széke egyik oldalának dőlve – „Soha nem akartam mainstream lenni vagy pop.
Az ahogy meghódítod a közönséget, az amiben a legjobb vagy és ez annyira
széleskörű, amennyire jó vagy benne. Amiért létrejött az új lemez szerződés és
amiért kiléptem az előzőből, az annak köszönhető, hogy azt mondtam: 'Ha valaki
jobbal dughatsz, miért ne tennéd meg?'. Ha hiszel a Bibliában, hogy a férfi
kivette a bordáját, hogy a porba helyezve megteremtse a nőt és erre a nő dugott
a kígyóval. A szíved-lelked beleteszed egy lemezbe, de aztán mindig ott van
valaki más. Azt hiszem átléptem néhány határt a párkapcsolatok és a zene között
és mindkét esetben megszenvedtem. Nem olyan dolgokat tettem, amik örömmel
töltöttek volna el. Örülnöm kellett volna, hogy befejeztem valamit, de nem így
történt. Minden egyes album után csak
rosszabbul éreztem magam mint bármi más után amit addig csináltam.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése