Ő nem az Antikrisztus. Csak egy igazán rossz fiú.
Magasan Hollywood Hills-ben található, egy zsákutca végén és csak egy kanyargós kőlépcsőn keresztül érhető el így biztosan nem botlasz bele véletlenül Marilyn Manson házába. Kívülről sosem gondolnád hogy itt él az önjelölt Baszás Istene, már csak azért is mert annyira kényes és alulértékelt. De ha egyszer átléped a küszöböt, akkor nem fogsz csalódni. Tényleg úgy néz ki mint amilyennek elvárható egy olyan embertől aki úgy öltözködik mintha minden nap Halloween lenne. Az első dolog ami ledöbbent az a sötétség, az áthatolhatatlan homály amit csak két pislákoló gyertya enyhít a folyósón. Nehéz sok részletet kivenni, de a szemed gyorsan megakad egy művégtagon ami a falon lóg, a kitömött pávián fejeken és a kis Hitler babán ami a kandallópárkány mögött bújik meg, a Mickey Egérrel együtt.
Megérkeztem ebbe a huncutul gótikus kastélyba, ahogy utasítottak, egy késő áprilisi éjszakán (Manson nappal nem vállalja) és egy személy a manadzsmentből arra ösztönöz, hogy foglaljak helyet a zsúfolt nappaliban. Egy repedt bőr kanapén gubbasztok, amin egy prém van és olyan élethű megjelenésű hogy már kezdtem azt gondolni hogy mindjárt rám mászik. Egy vézna, fehér macska tűnik elő az árnyékból és felmért engem a halvány sárga szemeivel. Csak akkor csillapodnak le a szőrszálak a nyakamon amikor a macska elólálkodik és minden újra csendes lesz. Végül megérkezik maga Manson is. Smink nélkül felismerhetetlen, az arca hosszúkás és sima, a szemei kicsik és üres pontok vannak a kiemelkedő orr mindkét oldalán. Hosszú haját egy katonai stílusú fekete sapka alá rejtette, és egy kicsit jobban „kitölti” a fekete pólóját mint egykor. Túlságosan magasnak véltem, mivel gigantikus platform csizmákat visel feleslegesen. A hangja ami kikúszik a torkán mély mint mindig.
„Elnézést hogy megvárakoztattam.”-mondja a Brian Hugh Warnerként született férfi szívélyesen.-„Szeretné ha körbevezetném?”
Végigvezet a sötét folyósón, fel a még sötétebb lépcsőházba. Elérünk egy ajtót, amit kitár hogy felfedje a hálószobát. Úgy néz ki mintha betört volna egy hurrikán: az ágynemű összegyűrve egy kupacban, CD-k, könyvek, ruhák és szemét tömkelege a padlón. A falak tele vannak firkákkal amiket fekete filctollal írtak fel, köztük a Baszás, a Félelem és a Szex szavak.
„Mielőtt megkérdeznéd, nem úgy dekorálom a helyet hogy úgy nézzen ki mint egy sorozatgyilkos rejtekhelye.”- mondja póker arccal. –„Csak az otthon érzését akartam kölcsönözni neki.” Visszatérünk a sötét nappaliba, ahol az egyik kegyence kitölt nekünk egy-egy pohár abszintot (ez a saját márkája, az úgynevezett Mansinthe). Ez fényes rózsaszín, 66,6 % alkoholt tartalmaz és ánizs aromája van.
„Jó cucc”- ígéri. Olyan íze van mint az akkumulátor savnak.
Tizenkét évvel ezelőtt Marilyn Manson volt Amerika leghíresebb mumusa. Az áttörő album az 1996-os Antichrist Superstar egy zengő, nagyrészt dallam mentes, lapos, fémes zajokból állt ami úgy hangzott mintha a pokol valamelyik bugyrában túlóráztak volna. De a zene háttérbe szorult az ember mögött. A sápadt bőre, a fekete szemceruza, a tejszerű kontaklencse és a rajongása a rongyos fehérnemű kinézetű fellépő ruhákért amikben úgy nézett ki mint egy gyilkosság újabb áldozata. És akkor ott volt az a hatalmas cirkusz ami körbevette. Állítólag elfüstölt már emberi csontokat, kivették a bordáit hogy leszophassa magát és teljes értékű tagja volt a Sátán Egyházának (sajnos csak az utóbbi igaz). Mindez természetesen nem győzött meg senkit aki már átlépte a pubertás kort: vallási csoportok rendszeresen ellenkeztek a koncertjei ellen, miközben kérdéseket vetettek fel a Parlamentben az első angliai turnéjának estéjén. A Daily Express szigorúan „hitvány”-nak hirdette ki. Az a tény hogy tulajdonképpen ő csak egy S&M Twankey özvegy úgy tűnik megfordult a fejükben. És látszólag neki is.
„Az emberek mindig sokk rockernek hívtak.”- mondja gúnyosan –„De soha nem volt semmi annyira durva. Művészként láttam magamat. A művészeknek provokatívnak kell lenniük ugye?”
A húszas évei végén ez szép és jó volt. De továbbra is szántani ugyanazt a barázdát 40 évesen, egy gonosz zenei hűbérúr aki már annyit sokkolta az embereket hogy már nem képes rá többé. Már szinte furcsán abszurd. Michael Crawford játszhatta volna az élete zenés verziójában. Ebben a hónapban jön ki új albuma a The High End of Low. Mint minden Marilyn Manson album, ez is vad és dühös. A daloknak olyan címűk van mint az „Unkillable Monster” és az „Arma-goddamn-motherfuckin-geddon”. A kedvence azonban a „Pretty like a swastika”.
„Ez a cím azután jött hogy ezt mondtam egy lánynak – mint egy bók.” –magyarázta.
Szóval szépnek gondolja a horogkereszteket? „Hé, ez nem olyan mintha azt mondtam volna neki hogy szép vagy mint egy holokauszt, nemde?”
A lemezcég már elfoglalt volt az album cenzúrázásával annak érdekében hogy megfeleljen minden kereskedelmi egységben, és ez boldoggá tette: „Szeretek kibaszni a saját kiadómmal.”
Naná hogy szeret. Azokat is szereti rémisztgetni akik közel állnak hozzá. Tavaly novemberben, legújabb barátnője, Evan Rachel Wood a porcelán bőrű színésznő aki 19 évvel fiatalabb nála és utoljára Mickey Rourke lányaként láthattuk a Pankrátorban, kiköltözött a házból. Manson nem erősíti meg hogy megfelelően szakítottak. Szerencsére, megvitatja velünk az album nyitó dalát a Devour-t, ami egy gyilkosság-öngyilkosságról szól.
„Elértem egy olyan pontot az életemben amikor ha valaki azt mondja nekem hogy velem lesz élete végéig és aztán elhagynak – nos, akkor teljesíteni fogom a szerződést, tudod? Úgy érzem nincs veszíteni valóm és hogy már nem félek hogy megtegyem amit kell.”
Wood reméljük azért tud ezek után aludni. Ez csak Manson amint Mansonosan provokatív. Ez az amit csinál. Mindig.
Marilyn Mansonnak nem volt a legboldogabb gyermekkora, de ha jobban megnézzük, annyira nem volt rossz. Cantonban, Ohioban született 1969-ben. A szülei – Hugh, egy bútor eladó és Barbara, egy nővér – vallásos iskolába küldték ami nem nagyon érdekelte Őt. Volt néhány barátja és ahelyett hogy elvesztette volna önmagát, a Dungeons & Dragons-t kezdte űzni és a képregényeket. Röviddel a serdülőkor előtt, szemtanúja volt a nagyapja lelkes maszturbációjának néhány züllött pornómagazin felett, „irodalom” amiben később elmerült. De ezen kívül, semmi mást nem tárt fel 1998-as önéletrajzában a The Long Hard Road Out of Hell-en, ami azt sugallja hogy az ifjú Brian-nek nem volt sokkal rosszabb élete mint bárki másnak.
„Oké elismerem hogy a nevelésem ahogy leírtam akkor elég érdektelen volt.” – ismeri be – „De valójában sokkal több minden volt, sokkal több dolog amit nem írtam le mert nem emlékeztem rájuk csak az utóbbi időben derengtek fel újra. Amit átéltem azzal hosszan lehetne magyarázni azt ami ma vagyok…”
Érezhetően kellemetlenül érzi magát, a jobb keze szinte eltakarja a száját, azt mondja még soha nem beszélt erről a nyilvánosságnak korábban, még a közeli barátainak sem és így nem is akar most mélyebb részletekbe bocsátkozni. Amit elmond, hosszú szünetekkel minden mondat után a következő: „Van valami köze az lemondáshoz. Amikor gyerek voltam. Egy teljes évig ment, de blokkoltam az emléket. Egészen mostanáig. Még mindig nehéz megbirkóznom vele.”
Az emlék, amint magyarázza, a tény eredménye hogy nemrég olyasmit tett amit még soha egész életében: saját magával töltötte az időt. Karácsonykor, Újévkor és még a 40. születésnapját is, senkivel nem beszélt.
„Nem tűnik már akkora dolognak, de akkor az volt. Rengeteg időm volt gondolkozni és mint kiderült, emlékezni”. Vet egy pillantást a homályba rejtőző nappalin és szárazon felnevet. „Talán ezért sötét mindig a ház. Annyi titok, rejtegetnivaló. Lehet hogy rossz ember vagyok, sok tekintetben.”- töprengett- „De ez nem azt jelenti hogy nincs jó oldalam. Ez nem azt jelenti hogy nincsenek erkölcseim, tudod?”
Nem igaz? Az önéletrajzában Manson elmeséli amikor úton voltak és be volt tépve, minden turné szinte nevetséges összegű többletet jelentett. A színpadon gyakran került összetűzésbe a bandatagokkal – és még nem tértünk ki a homoszexuális megnyilvánulásra, mindig is gyanúsan hangsúlyozta ki, de a színpadi show növelésében. Szadista szándékkal bánt egy csoport groupival. Volt egy lány akit levetkőztettek, előre hajoltatták, így Manson és zenésztársai bele tudtak köpni a lány végbélnyílásába; egy másik sztoriban pedig egy süket lányra nyers húst dobtak. Bizonyára ebben semmiféle visszaélés nincs?
Felköhint. „Igen, igaza van. Megbántam…már megbántam, tényleg. Mindig is utáltam az ötletet hogy kihasználjunk bárkit is.”
Akkor miért tette?
„Hmm, azt hiszem mert nem egészen értettem hogyan kell kezelni azt a helyzetet amiben voltam. Kihasználtam másokat mert úgy éreztem hogy engem is kihasználnak. Szerencsére senki nem halt meg vagy lett teljesen tönkretéve, legalábbis remélem. De mindig is vonzódtam a sérült emberekhez, azt hiszem én is sérült vagyok.”
Két különösen sérült ember, akik vonzódtak hozzá, de nem közvetlenül, Eric Harris és Dylan Klebold, akik 1999. április 20.-án 12 diákot és egy tanárt öltek meg a Columbine középiskolában, mielőtt saját magukkal is végeztek. Később kiderült hogy mindkettejük buzgó Manson rajongó volt. Ha a gyászolók bűnbakot kerestek, találtak maguknak.
„Az az időszak gyökerestül változtatta meg az életemet.”-mondja-„Úgy éreztem hogy én is részben felelős vagyok érte?"-kérdi-„Éreztem a terhet és a vádak súlyát, persze, de soha nem éreztem magam felelősebbnek bárki másnál. Miért is tettem volna?”
A tragédia a leggyűlöltebb rock sztárrá változtatta.
„Soha nem próbáltam meg bárkinek a véleményét is megváltoztatni.”-mondja-„Én jól megélek a gyűlöletből.”
Sok szempontból azonban még mindig nem heverte ki a történéseket. Bár minden további album még mindig elég jól fogyott a hívők között, árnyéka lett önmagának miközben más, fiatalabb trónkövetelők jelentek meg hogy könnyedén megkaparintsák koronáját.
„Igen, jó pár banda van akik próbálják azt csinálni amit én, de sokkal mainstreamebb módon.” – mondja fanyar mosollyal – „A legsikeresebb azt kell hogy mondjam a My Chemical Romance.” Talán ő is rajongó? „Nem, nem vagyok rajongó. Nem tették azt amit én csináltam; nem látták azt amit én láttam.”
Bár azt állítja hogy az új albuma karrierje csúcsa (miközben beszélgetünk ez megy a háttérben), Manson felett egyre inkább eltelt az idő, sodródik a saját hátborzongató palotájában, sok ellenzője pedig meg van győződve arról hogy már csak egy kiégett bohóc. Ő másképp gondolja és lelkesen beszél a zenéjéről, film ötleteiről és a művészetéről. „Szeretek festeni.” – mondja és bevezet engem abba a szobába ahol képeit alkotja. Itt még kaotikusabb a helyzet mint a hálószobában, félkész vásznak aktokról, korábbi barátnőkről és számtalan önarckép szétszórva mindenhol. Habár azt állítja hogy a művészet átkarolta egész munkáját, a képeinek megvannak a saját érdemei (egy-egy festmény akár 150,000$-ért lehet eladni), az is igaz hogy vélemények megoszlóak. Charles Darwent, műkritikus az Independent On Sunday-en úgy találta hogy kevés dolgot lehet a képeken csodálni.
„A ’szörnyű’ szó jut eszembe.”-mondta.
„Azt hiszem ezt közepesen érdekesnek értékelem, vízfesték használata metál szörnyek ábrázolására, ennyi. Milyen lehangoló hogy az emberek fizetnek értük.”
Visszacsukjuk az ajtót a művészetére és visszamegyünk a nappaliba, ahol manapság leginkább egyedül tartózkodik, és egyedül csak a macskáival foglalkozik. Elárulja hogy kevés barátja van és kétségbeesetten akar újra szerelmes lenni, de a szívét túl sokszor törték már össze, a legfájdalmasabban a burleszk táncos Dita Von Teese, akivel 2005-ben házasodtak össze (egy évvel később váltak el kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva). Párkapcsolatai mainstream hírességé emelték, aminek tetőzését soha nem tudta elviselni, főleg amikor bizarr, esküvői fényképek jelentek meg az amerikai Vogue-ban. Feltehetően a Hello! magazin nem válaszolt a hívásaikra.
„Én soha nem akartam ezt, Dita csinálta.” - mondta, összeráncolva a homlokát – „Különben is, ez mind régi hír. Már nem érzek iránta haragot. Már lezártuk – vagy inkább csak ráhagytam az egészet.”
A legutóbbi szívfájdalma Wood. Amikor randevúzni kezdtek még csak 19 volt, ő meg egy elvált, 38 éves férfi aki látszólag egy nem látható magánéleti válság kellős közepén van. Más szavakkal, egy klasszikus Lolita eset.
„Azt kérdezed hogy volt-e valamilyen megrontó befolyásom? Biztos vagyok benne hogy lehet, de Evan megvesztegethetetlen volt. Amit vele folytattam az valami különleges volt, valami amit a reinkarnációval, az időutazással, a teljes szellemi pszichózissal azonosítanék…”
Mélyen sóhajt és hirtelen rettenetesen magányosnak tűnik. Manson nem jó egyedül. Mindig szüksége van egy lelki társra – aki inkább legyen fiatalabb nála („Mindig is szerettem magamat az ártatlansághoz láncolni”). Néha hazaviszi a lányokat. Nem mindegyiket, vigyorgott, így próbál elmenekülni a nyomorúságból.
„Nézd, tisztában vagyok vele hogy ez a hely hogyan néz ki egy kívülálló számára. Nevetségesen és abszurdan. De inkább ironikusnak kellene lennie. Ezt a szerepet játszom, végtére.”
És milyen szerep is ez tulajdonképpen?
Gyorsan pislog, meggyőzve engem hogy a kérdésem teljesen ostoba volt.
„Rock sztár, természetesen. Mi más?”
Magasan Hollywood Hills-ben található, egy zsákutca végén és csak egy kanyargós kőlépcsőn keresztül érhető el így biztosan nem botlasz bele véletlenül Marilyn Manson házába. Kívülről sosem gondolnád hogy itt él az önjelölt Baszás Istene, már csak azért is mert annyira kényes és alulértékelt. De ha egyszer átléped a küszöböt, akkor nem fogsz csalódni. Tényleg úgy néz ki mint amilyennek elvárható egy olyan embertől aki úgy öltözködik mintha minden nap Halloween lenne. Az első dolog ami ledöbbent az a sötétség, az áthatolhatatlan homály amit csak két pislákoló gyertya enyhít a folyósón. Nehéz sok részletet kivenni, de a szemed gyorsan megakad egy művégtagon ami a falon lóg, a kitömött pávián fejeken és a kis Hitler babán ami a kandallópárkány mögött bújik meg, a Mickey Egérrel együtt.
Megérkeztem ebbe a huncutul gótikus kastélyba, ahogy utasítottak, egy késő áprilisi éjszakán (Manson nappal nem vállalja) és egy személy a manadzsmentből arra ösztönöz, hogy foglaljak helyet a zsúfolt nappaliban. Egy repedt bőr kanapén gubbasztok, amin egy prém van és olyan élethű megjelenésű hogy már kezdtem azt gondolni hogy mindjárt rám mászik. Egy vézna, fehér macska tűnik elő az árnyékból és felmért engem a halvány sárga szemeivel. Csak akkor csillapodnak le a szőrszálak a nyakamon amikor a macska elólálkodik és minden újra csendes lesz. Végül megérkezik maga Manson is. Smink nélkül felismerhetetlen, az arca hosszúkás és sima, a szemei kicsik és üres pontok vannak a kiemelkedő orr mindkét oldalán. Hosszú haját egy katonai stílusú fekete sapka alá rejtette, és egy kicsit jobban „kitölti” a fekete pólóját mint egykor. Túlságosan magasnak véltem, mivel gigantikus platform csizmákat visel feleslegesen. A hangja ami kikúszik a torkán mély mint mindig.
„Elnézést hogy megvárakoztattam.”-mondja a Brian Hugh Warnerként született férfi szívélyesen.-„Szeretné ha körbevezetném?”
Végigvezet a sötét folyósón, fel a még sötétebb lépcsőházba. Elérünk egy ajtót, amit kitár hogy felfedje a hálószobát. Úgy néz ki mintha betört volna egy hurrikán: az ágynemű összegyűrve egy kupacban, CD-k, könyvek, ruhák és szemét tömkelege a padlón. A falak tele vannak firkákkal amiket fekete filctollal írtak fel, köztük a Baszás, a Félelem és a Szex szavak.
„Mielőtt megkérdeznéd, nem úgy dekorálom a helyet hogy úgy nézzen ki mint egy sorozatgyilkos rejtekhelye.”- mondja póker arccal. –„Csak az otthon érzését akartam kölcsönözni neki.” Visszatérünk a sötét nappaliba, ahol az egyik kegyence kitölt nekünk egy-egy pohár abszintot (ez a saját márkája, az úgynevezett Mansinthe). Ez fényes rózsaszín, 66,6 % alkoholt tartalmaz és ánizs aromája van.
„Jó cucc”- ígéri. Olyan íze van mint az akkumulátor savnak.
Tizenkét évvel ezelőtt Marilyn Manson volt Amerika leghíresebb mumusa. Az áttörő album az 1996-os Antichrist Superstar egy zengő, nagyrészt dallam mentes, lapos, fémes zajokból állt ami úgy hangzott mintha a pokol valamelyik bugyrában túlóráztak volna. De a zene háttérbe szorult az ember mögött. A sápadt bőre, a fekete szemceruza, a tejszerű kontaklencse és a rajongása a rongyos fehérnemű kinézetű fellépő ruhákért amikben úgy nézett ki mint egy gyilkosság újabb áldozata. És akkor ott volt az a hatalmas cirkusz ami körbevette. Állítólag elfüstölt már emberi csontokat, kivették a bordáit hogy leszophassa magát és teljes értékű tagja volt a Sátán Egyházának (sajnos csak az utóbbi igaz). Mindez természetesen nem győzött meg senkit aki már átlépte a pubertás kort: vallási csoportok rendszeresen ellenkeztek a koncertjei ellen, miközben kérdéseket vetettek fel a Parlamentben az első angliai turnéjának estéjén. A Daily Express szigorúan „hitvány”-nak hirdette ki. Az a tény hogy tulajdonképpen ő csak egy S&M Twankey özvegy úgy tűnik megfordult a fejükben. És látszólag neki is.
„Az emberek mindig sokk rockernek hívtak.”- mondja gúnyosan –„De soha nem volt semmi annyira durva. Művészként láttam magamat. A művészeknek provokatívnak kell lenniük ugye?”
A húszas évei végén ez szép és jó volt. De továbbra is szántani ugyanazt a barázdát 40 évesen, egy gonosz zenei hűbérúr aki már annyit sokkolta az embereket hogy már nem képes rá többé. Már szinte furcsán abszurd. Michael Crawford játszhatta volna az élete zenés verziójában. Ebben a hónapban jön ki új albuma a The High End of Low. Mint minden Marilyn Manson album, ez is vad és dühös. A daloknak olyan címűk van mint az „Unkillable Monster” és az „Arma-goddamn-motherfuckin-geddon”. A kedvence azonban a „Pretty like a swastika”.
„Ez a cím azután jött hogy ezt mondtam egy lánynak – mint egy bók.” –magyarázta.
Szóval szépnek gondolja a horogkereszteket? „Hé, ez nem olyan mintha azt mondtam volna neki hogy szép vagy mint egy holokauszt, nemde?”
A lemezcég már elfoglalt volt az album cenzúrázásával annak érdekében hogy megfeleljen minden kereskedelmi egységben, és ez boldoggá tette: „Szeretek kibaszni a saját kiadómmal.”
Naná hogy szeret. Azokat is szereti rémisztgetni akik közel állnak hozzá. Tavaly novemberben, legújabb barátnője, Evan Rachel Wood a porcelán bőrű színésznő aki 19 évvel fiatalabb nála és utoljára Mickey Rourke lányaként láthattuk a Pankrátorban, kiköltözött a házból. Manson nem erősíti meg hogy megfelelően szakítottak. Szerencsére, megvitatja velünk az album nyitó dalát a Devour-t, ami egy gyilkosság-öngyilkosságról szól.
„Elértem egy olyan pontot az életemben amikor ha valaki azt mondja nekem hogy velem lesz élete végéig és aztán elhagynak – nos, akkor teljesíteni fogom a szerződést, tudod? Úgy érzem nincs veszíteni valóm és hogy már nem félek hogy megtegyem amit kell.”
Wood reméljük azért tud ezek után aludni. Ez csak Manson amint Mansonosan provokatív. Ez az amit csinál. Mindig.
Marilyn Mansonnak nem volt a legboldogabb gyermekkora, de ha jobban megnézzük, annyira nem volt rossz. Cantonban, Ohioban született 1969-ben. A szülei – Hugh, egy bútor eladó és Barbara, egy nővér – vallásos iskolába küldték ami nem nagyon érdekelte Őt. Volt néhány barátja és ahelyett hogy elvesztette volna önmagát, a Dungeons & Dragons-t kezdte űzni és a képregényeket. Röviddel a serdülőkor előtt, szemtanúja volt a nagyapja lelkes maszturbációjának néhány züllött pornómagazin felett, „irodalom” amiben később elmerült. De ezen kívül, semmi mást nem tárt fel 1998-as önéletrajzában a The Long Hard Road Out of Hell-en, ami azt sugallja hogy az ifjú Brian-nek nem volt sokkal rosszabb élete mint bárki másnak.
„Oké elismerem hogy a nevelésem ahogy leírtam akkor elég érdektelen volt.” – ismeri be – „De valójában sokkal több minden volt, sokkal több dolog amit nem írtam le mert nem emlékeztem rájuk csak az utóbbi időben derengtek fel újra. Amit átéltem azzal hosszan lehetne magyarázni azt ami ma vagyok…”
Érezhetően kellemetlenül érzi magát, a jobb keze szinte eltakarja a száját, azt mondja még soha nem beszélt erről a nyilvánosságnak korábban, még a közeli barátainak sem és így nem is akar most mélyebb részletekbe bocsátkozni. Amit elmond, hosszú szünetekkel minden mondat után a következő: „Van valami köze az lemondáshoz. Amikor gyerek voltam. Egy teljes évig ment, de blokkoltam az emléket. Egészen mostanáig. Még mindig nehéz megbirkóznom vele.”
Az emlék, amint magyarázza, a tény eredménye hogy nemrég olyasmit tett amit még soha egész életében: saját magával töltötte az időt. Karácsonykor, Újévkor és még a 40. születésnapját is, senkivel nem beszélt.
„Nem tűnik már akkora dolognak, de akkor az volt. Rengeteg időm volt gondolkozni és mint kiderült, emlékezni”. Vet egy pillantást a homályba rejtőző nappalin és szárazon felnevet. „Talán ezért sötét mindig a ház. Annyi titok, rejtegetnivaló. Lehet hogy rossz ember vagyok, sok tekintetben.”- töprengett- „De ez nem azt jelenti hogy nincs jó oldalam. Ez nem azt jelenti hogy nincsenek erkölcseim, tudod?”
Nem igaz? Az önéletrajzában Manson elmeséli amikor úton voltak és be volt tépve, minden turné szinte nevetséges összegű többletet jelentett. A színpadon gyakran került összetűzésbe a bandatagokkal – és még nem tértünk ki a homoszexuális megnyilvánulásra, mindig is gyanúsan hangsúlyozta ki, de a színpadi show növelésében. Szadista szándékkal bánt egy csoport groupival. Volt egy lány akit levetkőztettek, előre hajoltatták, így Manson és zenésztársai bele tudtak köpni a lány végbélnyílásába; egy másik sztoriban pedig egy süket lányra nyers húst dobtak. Bizonyára ebben semmiféle visszaélés nincs?
Felköhint. „Igen, igaza van. Megbántam…már megbántam, tényleg. Mindig is utáltam az ötletet hogy kihasználjunk bárkit is.”
Akkor miért tette?
„Hmm, azt hiszem mert nem egészen értettem hogyan kell kezelni azt a helyzetet amiben voltam. Kihasználtam másokat mert úgy éreztem hogy engem is kihasználnak. Szerencsére senki nem halt meg vagy lett teljesen tönkretéve, legalábbis remélem. De mindig is vonzódtam a sérült emberekhez, azt hiszem én is sérült vagyok.”
Két különösen sérült ember, akik vonzódtak hozzá, de nem közvetlenül, Eric Harris és Dylan Klebold, akik 1999. április 20.-án 12 diákot és egy tanárt öltek meg a Columbine középiskolában, mielőtt saját magukkal is végeztek. Később kiderült hogy mindkettejük buzgó Manson rajongó volt. Ha a gyászolók bűnbakot kerestek, találtak maguknak.
„Az az időszak gyökerestül változtatta meg az életemet.”-mondja-„Úgy éreztem hogy én is részben felelős vagyok érte?"-kérdi-„Éreztem a terhet és a vádak súlyát, persze, de soha nem éreztem magam felelősebbnek bárki másnál. Miért is tettem volna?”
A tragédia a leggyűlöltebb rock sztárrá változtatta.
„Soha nem próbáltam meg bárkinek a véleményét is megváltoztatni.”-mondja-„Én jól megélek a gyűlöletből.”
Sok szempontból azonban még mindig nem heverte ki a történéseket. Bár minden további album még mindig elég jól fogyott a hívők között, árnyéka lett önmagának miközben más, fiatalabb trónkövetelők jelentek meg hogy könnyedén megkaparintsák koronáját.
„Igen, jó pár banda van akik próbálják azt csinálni amit én, de sokkal mainstreamebb módon.” – mondja fanyar mosollyal – „A legsikeresebb azt kell hogy mondjam a My Chemical Romance.” Talán ő is rajongó? „Nem, nem vagyok rajongó. Nem tették azt amit én csináltam; nem látták azt amit én láttam.”
Bár azt állítja hogy az új albuma karrierje csúcsa (miközben beszélgetünk ez megy a háttérben), Manson felett egyre inkább eltelt az idő, sodródik a saját hátborzongató palotájában, sok ellenzője pedig meg van győződve arról hogy már csak egy kiégett bohóc. Ő másképp gondolja és lelkesen beszél a zenéjéről, film ötleteiről és a művészetéről. „Szeretek festeni.” – mondja és bevezet engem abba a szobába ahol képeit alkotja. Itt még kaotikusabb a helyzet mint a hálószobában, félkész vásznak aktokról, korábbi barátnőkről és számtalan önarckép szétszórva mindenhol. Habár azt állítja hogy a művészet átkarolta egész munkáját, a képeinek megvannak a saját érdemei (egy-egy festmény akár 150,000$-ért lehet eladni), az is igaz hogy vélemények megoszlóak. Charles Darwent, műkritikus az Independent On Sunday-en úgy találta hogy kevés dolgot lehet a képeken csodálni.
„A ’szörnyű’ szó jut eszembe.”-mondta.
„Azt hiszem ezt közepesen érdekesnek értékelem, vízfesték használata metál szörnyek ábrázolására, ennyi. Milyen lehangoló hogy az emberek fizetnek értük.”
Visszacsukjuk az ajtót a művészetére és visszamegyünk a nappaliba, ahol manapság leginkább egyedül tartózkodik, és egyedül csak a macskáival foglalkozik. Elárulja hogy kevés barátja van és kétségbeesetten akar újra szerelmes lenni, de a szívét túl sokszor törték már össze, a legfájdalmasabban a burleszk táncos Dita Von Teese, akivel 2005-ben házasodtak össze (egy évvel később váltak el kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva). Párkapcsolatai mainstream hírességé emelték, aminek tetőzését soha nem tudta elviselni, főleg amikor bizarr, esküvői fényképek jelentek meg az amerikai Vogue-ban. Feltehetően a Hello! magazin nem válaszolt a hívásaikra.
„Én soha nem akartam ezt, Dita csinálta.” - mondta, összeráncolva a homlokát – „Különben is, ez mind régi hír. Már nem érzek iránta haragot. Már lezártuk – vagy inkább csak ráhagytam az egészet.”
A legutóbbi szívfájdalma Wood. Amikor randevúzni kezdtek még csak 19 volt, ő meg egy elvált, 38 éves férfi aki látszólag egy nem látható magánéleti válság kellős közepén van. Más szavakkal, egy klasszikus Lolita eset.
„Azt kérdezed hogy volt-e valamilyen megrontó befolyásom? Biztos vagyok benne hogy lehet, de Evan megvesztegethetetlen volt. Amit vele folytattam az valami különleges volt, valami amit a reinkarnációval, az időutazással, a teljes szellemi pszichózissal azonosítanék…”
Mélyen sóhajt és hirtelen rettenetesen magányosnak tűnik. Manson nem jó egyedül. Mindig szüksége van egy lelki társra – aki inkább legyen fiatalabb nála („Mindig is szerettem magamat az ártatlansághoz láncolni”). Néha hazaviszi a lányokat. Nem mindegyiket, vigyorgott, így próbál elmenekülni a nyomorúságból.
„Nézd, tisztában vagyok vele hogy ez a hely hogyan néz ki egy kívülálló számára. Nevetségesen és abszurdan. De inkább ironikusnak kellene lennie. Ezt a szerepet játszom, végtére.”
És milyen szerep is ez tulajdonképpen?
Gyorsan pislog, meggyőzve engem hogy a kérdésem teljesen ostoba volt.
„Rock sztár, természetesen. Mi más?”
multi-milló fontos befektetési alapban amit az Icebreaker támogat.
A TÖRTÉNELEMBE. MINDEGYIKET HÍVHATJUK ŐRÜLTNEK.”
