 |
| Picture by Perou |
Szeretek éjjel festeni amikor a világ alszik. Aztán a rémálmok kihajtanak az ujjaimból és
színes szellemekké válnak melyek életre kelnek a vásznon. Marilyn Manson bevallotta hogy még
soha nem festett élő modellt, bár Angelina Jolie felajánlotta. Manson nagyon izgatott, befejezte szerződését az Interscope Records-szal és most már saját sorsának ura. Manson két film forgatására készül amelyek filmkészítői debütálásának bevezetői lesznek, a film címe Phantasmagoria: The Visions of Lewis Carroll. Annak ellenére hogy nem kíváncsi Tim Burton filmjére a Carroll mesterműből.
Playboy: Azt hallottam hogy amikor először mutattad be a festményeidet, egy kis félénkséget éreztél. Nem hiszem el hogy Marilyn Manson, ugyanaz a személy aki Bibliákat tép szét és nőkkel közösül a színpadon, lehet félénk.
Manson: Határozottan félénk vagyok. Az emberek azt hiszik hogy a művészek extrovertáltak és szeretjük megmutatni a gondolatainkat és az érzéseinket egy csomó idegennek, de ez nem minden esetben igaz. Számomra nem volt nehéz kiállni a tömeg elé és énekelni, de amikor a festészetre kerül a sor, hogy megmutassam a mélyebb érzéseimet, változnak a dolgok. Talán ez nem feltétlenül félénkség, de hasonló.
PB: Azt mondják Rembrant éhezett, habár kincseket halmozott fel az otthonában, és Van Gogh levágta a fülét szerelme jeléül. Neked milyen szertartásaid vannak alkotáskor?
MM: Amikor egyedül akarok lenni és nem tudok dalszövegeket írni, akkor festek. Többnyire az éjszaka közepén, amikor mindenki csendben van és kapcsolatba tudok lépni önmagammal. A folyamat más, mert mikor dalokat írok, tudom hogy több mint egy ember fogja hallani, de a festményeim esetében, figyelembe véve hogy a legtöbbjük általam érdekesnek talált emberek portréja, egyetlen személlyel próbálok kapcsolatba lépni aki nézi a képet. Általában fotókat festek le, soha nem ültem le és kíséreltem meg lefesteni egy személyt aki ott ül velem. Soha nem akartam saját galériát vagy hogy eladjam a festményeimet, mert azt gondoltam hogy ez valakinek olyan érdekes lehet mint a személyes kifejezések. Az első festményem egy ajándék volt annak az embernek akiről készítettem. Az első alkalommal amikor valaki megvette a képeimet, egy másik művész mellesleg, azt mondta: "Héj, te egy festő vagy, többet kell érte kérned."
PB: Heavy metal zene megy a háttérben miközben festesz?
MM: Nem, jobban szeretem a csendet mert nem szeretem ha elterelik a figyelmemet. Mindent kikapcsolok amiben kedvemet lelem és élvezem a meghittséget amely az üres vászonban ölt formát és csak egy ecsettel ostromolhatom meg, majd várom hogy lássam mi történik. Az egyik ok amiért szeretek az éjszaka közepén dolgozni az az, hogy a legtöbb ember ilyenkor abbahagyja a gondolkozást és az én agyam így sokkal tisztábban tud gondolkodni. A festés egyfajta mentális gyakorlat számomra.
PB: Mi az első emlék ami eszedbe jut a festésről?
MM: Az első rajz órám az iskolában amikor még nagyon fiatal voltam. Abban az időben karikatúra rajzoló akartam lenni. Ne érdekelt akkoriban a festés, mert egy dolog volt feketében rajzolni és más egy lelket a vászonba önteni. Egyszer a sebészetre kerültem gyerekként és a festés segített elütni az időt. Aztán, a Mechanical Animals időszakában vissza akartam térni a festészetre. Elmentem egy papír-írószer boltba és gyerekeknek való vízfestéket vettem. Csak négy szín volt, de összekevertem a pirosat, a sárgát és a kéket hogy kávé színt kapjak. A koszos vizet is a mélyedésekben hagytam és az eredmény érdekes volt. A festészet arra törekszik hogy kreatív légy, lépd túl a saját határaidat. Szeretek alkotni a saját kezeimmel. Ha csak egy színed van, a lehető legjobbat kell csinálnod. Ha egy szigeten rekednél, azt bármilyen módon le lehetne festeni.
színes szellemekké válnak melyek életre kelnek a vásznon. Marilyn Manson bevallotta hogy még
soha nem festett élő modellt, bár Angelina Jolie felajánlotta. Manson nagyon izgatott, befejezte szerződését az Interscope Records-szal és most már saját sorsának ura. Manson két film forgatására készül amelyek filmkészítői debütálásának bevezetői lesznek, a film címe Phantasmagoria: The Visions of Lewis Carroll. Annak ellenére hogy nem kíváncsi Tim Burton filmjére a Carroll mesterműből.
Playboy: Azt hallottam hogy amikor először mutattad be a festményeidet, egy kis félénkséget éreztél. Nem hiszem el hogy Marilyn Manson, ugyanaz a személy aki Bibliákat tép szét és nőkkel közösül a színpadon, lehet félénk.
Manson: Határozottan félénk vagyok. Az emberek azt hiszik hogy a művészek extrovertáltak és szeretjük megmutatni a gondolatainkat és az érzéseinket egy csomó idegennek, de ez nem minden esetben igaz. Számomra nem volt nehéz kiállni a tömeg elé és énekelni, de amikor a festészetre kerül a sor, hogy megmutassam a mélyebb érzéseimet, változnak a dolgok. Talán ez nem feltétlenül félénkség, de hasonló.
PB: Azt mondják Rembrant éhezett, habár kincseket halmozott fel az otthonában, és Van Gogh levágta a fülét szerelme jeléül. Neked milyen szertartásaid vannak alkotáskor?
MM: Amikor egyedül akarok lenni és nem tudok dalszövegeket írni, akkor festek. Többnyire az éjszaka közepén, amikor mindenki csendben van és kapcsolatba tudok lépni önmagammal. A folyamat más, mert mikor dalokat írok, tudom hogy több mint egy ember fogja hallani, de a festményeim esetében, figyelembe véve hogy a legtöbbjük általam érdekesnek talált emberek portréja, egyetlen személlyel próbálok kapcsolatba lépni aki nézi a képet. Általában fotókat festek le, soha nem ültem le és kíséreltem meg lefesteni egy személyt aki ott ül velem. Soha nem akartam saját galériát vagy hogy eladjam a festményeimet, mert azt gondoltam hogy ez valakinek olyan érdekes lehet mint a személyes kifejezések. Az első festményem egy ajándék volt annak az embernek akiről készítettem. Az első alkalommal amikor valaki megvette a képeimet, egy másik művész mellesleg, azt mondta: "Héj, te egy festő vagy, többet kell érte kérned."
PB: Heavy metal zene megy a háttérben miközben festesz?
MM: Nem, jobban szeretem a csendet mert nem szeretem ha elterelik a figyelmemet. Mindent kikapcsolok amiben kedvemet lelem és élvezem a meghittséget amely az üres vászonban ölt formát és csak egy ecsettel ostromolhatom meg, majd várom hogy lássam mi történik. Az egyik ok amiért szeretek az éjszaka közepén dolgozni az az, hogy a legtöbb ember ilyenkor abbahagyja a gondolkozást és az én agyam így sokkal tisztábban tud gondolkodni. A festés egyfajta mentális gyakorlat számomra.
PB: Mi az első emlék ami eszedbe jut a festésről?
MM: Az első rajz órám az iskolában amikor még nagyon fiatal voltam. Abban az időben karikatúra rajzoló akartam lenni. Ne érdekelt akkoriban a festés, mert egy dolog volt feketében rajzolni és más egy lelket a vászonba önteni. Egyszer a sebészetre kerültem gyerekként és a festés segített elütni az időt. Aztán, a Mechanical Animals időszakában vissza akartam térni a festészetre. Elmentem egy papír-írószer boltba és gyerekeknek való vízfestéket vettem. Csak négy szín volt, de összekevertem a pirosat, a sárgát és a kéket hogy kávé színt kapjak. A koszos vizet is a mélyedésekben hagytam és az eredmény érdekes volt. A festészet arra törekszik hogy kreatív légy, lépd túl a saját határaidat. Szeretek alkotni a saját kezeimmel. Ha csak egy színed van, a lehető legjobbat kell csinálnod. Ha egy szigeten rekednél, azt bármilyen módon le lehetne festeni.
PB: A Michael Moore által készített Bowling for Columbine megnézése után nyilvánvaló hogy az emberek megpróbálnak minden rosszat okolni. Ebben az összefüggésben, tényleg komolyan festőként írod le magad?
 |
| Picture by Perou |
MM: A festésben próbálom levetni a "celeb" részt, mert rock sztárnak lenni más mint hírességnek. Az én környezetemben igen, és muszáj ennél maradnom. Ahogy Andy Warhol mondta, a jelzett tendencia szerint a 20. századi művészet a pop kultúra része és ez néha bosszantó tud lenni. Vannak akik azt állítják hogy pszichiáterek és elemzik a képeimet ebből a szemszögből, míg mások verhetetlenek a festészetben is. A zenében, az emberek előítéleteket alkotnak, mert tudják hogy ez az én dalom. A festészetben nem számít hogy nem vagy a rajongóm és nem csodálod a képeimet, bármit látsz arról meglehet a saját véleményed, még ha Marilyn Manson csinálta is.
PB: És a zenét vagy a festészetet szereted jobban az üzeneteid terjesztésére?
MM: Nem nagyon tudom...ha választanom kéne.
PB: Amikor utóljára jártál Mexikóban, a Monterrey emberei imádkoztak hogy ne kerüljön sor a műsorodra. Nem bosszant hogy vannak olyanok akik bizalmatlanok a festményeiddel szemben mert nem szeretik a zenédet?
MM: Nem nagyon...ez egy kicsit megrémiszt. Emlékszem a Monterrey-re, menjen a...(nevet). A történelemben a legbrilliánsabb művészek is hasonlóan szenvedtek, néha elpusztították a műveiket, de a jelentőségük sokkal messzebre jutott. Az emberek furcsa módon fejezik ki a gyűlöletüket. Szeretünk vagy gyűlölünk valamit, de nem vagyok meglepve hogy az emberek lenyelik ezt az értelmetlenséget ami ki is terjed az amerikai kultúrában. Nem hiszem hogy a képeim teljesen politikaiak, vagy vallásosak, a zenémben sem, szóval nem érzek haragot irántuk. A festményeim nem éppen azok amiket az emberek vártak tőlem.
PB: Minden egyes albumod különböző koncepciót és esztétikát tartalmaz, a Portrait of an American Family-től, az Antichrist Superstar-on át a The High End of Low-ig. A festészeted is hasonló periódusokon megy keresztül?
MM: Azt hiszem igen, a kezdeti képeim eléggé különböznek azoktól amiket pl. ezen a héten csináltam. Eleinte alig festettem meg a szemeket és most már nagyon fontossá váltak. Megváltoztatta a színek érzékelését. Az hogy nem látszottak a szemek, ahogy a régebbi munkáimban megjelentek, talán valamiféle személyes
kivetítés. Mostmár sokkal nyíltabb próbálok lenni, a szövegírásban és a festésben is. Többé nem félek attól hogy önmagam legyek, valami történt a kezdetekkor és ezért megpróbáltam bonyolultabb mondatokat és komplikált metaforákat használni. Most is a stúdióban vagyok, egy új lemezen dolgozom mert egy nagyon inspiráló perióduson megyek keresztül. Múlthéten 7 napon keresztül dolgoztam egy huzamban festményeken és amikor kész voltam, elégedett voltam velük. Ugyanez van a zenével is, nem csak egy dalon dolgozom egy nap. Szóval a munka számomra az, amikor kifogyok a festészetből és akkor visszatérek a zenéhez és fordítva. Azthiszem az agyam csak egy dologra tud koncentrálni.
PB: Újságíróként kezdted a karriered, sok figyelmet fordítasz azokra a kritikákra amelyeket művészként írnak rólad?
MM: Szeretem meghallgatni az embereket. A mai világ mindannyiunknak megengedi hogy kritikusak legyünk és az internet ebből a szempontból nagy változás. Továbbá lehetővé teszi az előadók legyűrését és gyarapítását. Általában megmutatom az embereknek a képeimet mert értékelem a véleményüket. Ezt jobban szeretem mint összeszámolni hány jó és rossz vélemény gyűlt össze. Nem olyan vagyok aki azt mondja hogy nem törödik az emberek gondolataival, mert az hazugság lenne. Nem élek aszerint amit az emberek gondolnak, de meghallgatom a véleményüket, mert ez az egyetlen mód művészként hogy megtudjam hogy az alkotásaim mennyire befolyásolják őket. De igen, jobban adok azoknak az embereknek a véleményére akiket ismerek mint az idegenekére. Nem mondhatom hogy zenészkén és festőként ugyanazokat a kritikákat kapom mert nyilvánvalóan nem.
PB: Tudom hogy szereted Frida Kahlo alkotásait. Erős szenvedés érzékelhető a festményeiben, nem is beszélve hogy az ortopédiai eszközök hasonlóak a "The Beautiful People" videódban használtakhoz. Van valamilyen kapcsolat az ő munkája és a tiéd közt?
MM: Vicces hogy megemlítetted Kahlot. Olvastam az életrajzát és láttam a róla készült filmet és feltétlenül érintette azt hogy csodálom a munkáit. De abban is hiszek hogy jelentős különbség van a kultúrák között. A gonosz és a sötétség fogalmait vezette be, amiért kíváncsian tekintettel vigygáltam az erős vallási hagyományokat amelyek a te országodban(Mexikóban) léteznek. Ez is idegen számomra, mert ezzel együtt éltem(gyerekként, keresztény iskolába járt). Szóval mindig megkérdőjeleztem a vallást és amikor megláttam hogy a művészetben is visszatükröződik, ami igazán felhívta a figyelmemet, nem úgy mint a boszorkányság vagy a Santeria. De nem, én nem utánozok senkit, habár csodálom a nagy művészeket mint Salvador Dali. Tudom hogy soha nem fogok úgy festeni mint ő, de neki is tekintélyes hatása volt mint Andy Warhol-nak és Marcel Duchamp-nak. Nemrég rájöttem hogy minnél kevésbé próbálsz másokat utánozni, annál hamarabb találod meg a saját hangodat. Szóval ha a zenét és a festészetet próbáljuk újra feltaláni, a saját munkádat kell újra felhasználnod hogy megtaláld a saját hangodat.
PB: Régebben készítettünk veled egy fotózást (Manson portrét készített az ex-feleségéről Dita Von Teese-ről), kiből lenne jó modell?
MM: Sok nőt festettem már le és a legtöbbjüket soha nem láttam mesztelenül. Épp a beszélgetésünk előtt egy mesztelen Angelina Jolie képen dolgoztam. Amikor megmutattam neki miután befejeztem, felajánlotta hogy
pózol nekem, de őszintén szólva túl félénk voltam hogy elfogadjam. Azthiszem ahogy festek, mindig félek attól hogy a személy akit gyönyörűnek tartok sértőnek érezheti az ecsetvonásaimat abból a szempontból ahogy
általában torzítom az emberi testet. Bármelyik nőt lefesteném mesztelenül, kivéve Courtney Love-ot, hacsak nem rajta festenék.
PB: A sminked, a tetoválásaid, a festményeid a készülések a Phantasmagoria: The Visions of Lewis Carroll-ra. Úgytűnik az ábrázolás nagyon fontos számodra. A közvetlen mozi a festészet utáni vágyakozás kiterjedése?
MM. Egy bizonyos értelemben igen. Abban az időben amikor rájöttem hogy a film ipar más tempóban halad mint a zene, nagyon kétségbeesett voltam mert azt akartam hogy a film ugrászerű kezdet legyen.
Amióta olvastam az újságokban Lewis Carroll-ról, azonosultam vele abban a módban ahogy Alice eredetét magyarázza. Amit néhány ember tud róla hogy úttörő volt a fényképészetben és a kamera amit használt, az inkább kezdetleges volt, de még mindig több mint egy doboz tárgyakkal tele amik fejjel lefelé jelennek meg ahogy a könyveiben írja le. A képek sötét termekben jelentek meg, abban az időben amikor nem volt elektromosság. Hónapokkal a Phantasmagoria gondolata előtt, sok képet készítettem és sok filmet néztem, mindez festővé érlelt engem. Ezen kívül a Phantasmagoriához egy rakás sztori volt a fejemben, különálló filmek kisebb sorozatából. Nem kell feltétlenül megjelenniük a mozikban. Végeztem az INterscope-pal, így most már én dönthetek hogy mit kezdek a karrieremmel. Sokkal szabadabb vagyok. Mostantól a zeném egy kicsit olyan lesz mint a festészetem, a saját pénzemet fogom belefektetni és én fogok kockáztatni. Ebben az évben többet fognak látni belőlem, de mindez a saját kezem munkája lesz. Meglepő volt ami az Interscope-pal történt de fontos is mert mindig arra emlékeztetett hogy nem kell senki a hátam mögött.
PB: És feltételezem hogy mostmár kedvező lesz több képet eladni. Kiknek van már?
MM: Számos barátnak. Nicholas Cage, Elizabeth Presley, Jack Osbourne...nem vagyok mindegyikben biztos. Nem alapozom az életemet a celebekre, nagyon megválogatom a barátaimat.
PB: Ha a filmed részletesebben foglalkozik az író, Lewis történetével, mit gondolsz Tim Burton Alice-éról? Láttad?
MM: Nem, és nem is akarom, nem nagyon követem a munkásságát, ha valamelyik filmje is tetszik az a Charlie és a Csokigyár. Jó barátok vagyunk Johnyy Depp-pel, de ez sem keltette fel az érdeklődésemet. Burton összekeverte a két könyvet és nem hiszem hogy ez jó döntés volt.
PB: És a zenét vagy a festészetet szereted jobban az üzeneteid terjesztésére?
MM: Nem nagyon tudom...ha választanom kéne.
PB: Amikor utóljára jártál Mexikóban, a Monterrey emberei imádkoztak hogy ne kerüljön sor a műsorodra. Nem bosszant hogy vannak olyanok akik bizalmatlanok a festményeiddel szemben mert nem szeretik a zenédet?
MM: Nem nagyon...ez egy kicsit megrémiszt. Emlékszem a Monterrey-re, menjen a...(nevet). A történelemben a legbrilliánsabb művészek is hasonlóan szenvedtek, néha elpusztították a műveiket, de a jelentőségük sokkal messzebre jutott. Az emberek furcsa módon fejezik ki a gyűlöletüket. Szeretünk vagy gyűlölünk valamit, de nem vagyok meglepve hogy az emberek lenyelik ezt az értelmetlenséget ami ki is terjed az amerikai kultúrában. Nem hiszem hogy a képeim teljesen politikaiak, vagy vallásosak, a zenémben sem, szóval nem érzek haragot irántuk. A festményeim nem éppen azok amiket az emberek vártak tőlem.
PB: Minden egyes albumod különböző koncepciót és esztétikát tartalmaz, a Portrait of an American Family-től, az Antichrist Superstar-on át a The High End of Low-ig. A festészeted is hasonló periódusokon megy keresztül?
MM: Azt hiszem igen, a kezdeti képeim eléggé különböznek azoktól amiket pl. ezen a héten csináltam. Eleinte alig festettem meg a szemeket és most már nagyon fontossá váltak. Megváltoztatta a színek érzékelését. Az hogy nem látszottak a szemek, ahogy a régebbi munkáimban megjelentek, talán valamiféle személyes
kivetítés. Mostmár sokkal nyíltabb próbálok lenni, a szövegírásban és a festésben is. Többé nem félek attól hogy önmagam legyek, valami történt a kezdetekkor és ezért megpróbáltam bonyolultabb mondatokat és komplikált metaforákat használni. Most is a stúdióban vagyok, egy új lemezen dolgozom mert egy nagyon inspiráló perióduson megyek keresztül. Múlthéten 7 napon keresztül dolgoztam egy huzamban festményeken és amikor kész voltam, elégedett voltam velük. Ugyanez van a zenével is, nem csak egy dalon dolgozom egy nap. Szóval a munka számomra az, amikor kifogyok a festészetből és akkor visszatérek a zenéhez és fordítva. Azthiszem az agyam csak egy dologra tud koncentrálni.
PB: Újságíróként kezdted a karriered, sok figyelmet fordítasz azokra a kritikákra amelyeket művészként írnak rólad?
MM: Szeretem meghallgatni az embereket. A mai világ mindannyiunknak megengedi hogy kritikusak legyünk és az internet ebből a szempontból nagy változás. Továbbá lehetővé teszi az előadók legyűrését és gyarapítását. Általában megmutatom az embereknek a képeimet mert értékelem a véleményüket. Ezt jobban szeretem mint összeszámolni hány jó és rossz vélemény gyűlt össze. Nem olyan vagyok aki azt mondja hogy nem törödik az emberek gondolataival, mert az hazugság lenne. Nem élek aszerint amit az emberek gondolnak, de meghallgatom a véleményüket, mert ez az egyetlen mód művészként hogy megtudjam hogy az alkotásaim mennyire befolyásolják őket. De igen, jobban adok azoknak az embereknek a véleményére akiket ismerek mint az idegenekére. Nem mondhatom hogy zenészkén és festőként ugyanazokat a kritikákat kapom mert nyilvánvalóan nem.
PB: Tudom hogy szereted Frida Kahlo alkotásait. Erős szenvedés érzékelhető a festményeiben, nem is beszélve hogy az ortopédiai eszközök hasonlóak a "The Beautiful People" videódban használtakhoz. Van valamilyen kapcsolat az ő munkája és a tiéd közt?
MM: Vicces hogy megemlítetted Kahlot. Olvastam az életrajzát és láttam a róla készült filmet és feltétlenül érintette azt hogy csodálom a munkáit. De abban is hiszek hogy jelentős különbség van a kultúrák között. A gonosz és a sötétség fogalmait vezette be, amiért kíváncsian tekintettel vigygáltam az erős vallási hagyományokat amelyek a te országodban(Mexikóban) léteznek. Ez is idegen számomra, mert ezzel együtt éltem(gyerekként, keresztény iskolába járt). Szóval mindig megkérdőjeleztem a vallást és amikor megláttam hogy a művészetben is visszatükröződik, ami igazán felhívta a figyelmemet, nem úgy mint a boszorkányság vagy a Santeria. De nem, én nem utánozok senkit, habár csodálom a nagy művészeket mint Salvador Dali. Tudom hogy soha nem fogok úgy festeni mint ő, de neki is tekintélyes hatása volt mint Andy Warhol-nak és Marcel Duchamp-nak. Nemrég rájöttem hogy minnél kevésbé próbálsz másokat utánozni, annál hamarabb találod meg a saját hangodat. Szóval ha a zenét és a festészetet próbáljuk újra feltaláni, a saját munkádat kell újra felhasználnod hogy megtaláld a saját hangodat.
PB: Régebben készítettünk veled egy fotózást (Manson portrét készített az ex-feleségéről Dita Von Teese-ről), kiből lenne jó modell?
MM: Sok nőt festettem már le és a legtöbbjüket soha nem láttam mesztelenül. Épp a beszélgetésünk előtt egy mesztelen Angelina Jolie képen dolgoztam. Amikor megmutattam neki miután befejeztem, felajánlotta hogy
pózol nekem, de őszintén szólva túl félénk voltam hogy elfogadjam. Azthiszem ahogy festek, mindig félek attól hogy a személy akit gyönyörűnek tartok sértőnek érezheti az ecsetvonásaimat abból a szempontból ahogy
általában torzítom az emberi testet. Bármelyik nőt lefesteném mesztelenül, kivéve Courtney Love-ot, hacsak nem rajta festenék.
PB: A sminked, a tetoválásaid, a festményeid a készülések a Phantasmagoria: The Visions of Lewis Carroll-ra. Úgytűnik az ábrázolás nagyon fontos számodra. A közvetlen mozi a festészet utáni vágyakozás kiterjedése?
MM. Egy bizonyos értelemben igen. Abban az időben amikor rájöttem hogy a film ipar más tempóban halad mint a zene, nagyon kétségbeesett voltam mert azt akartam hogy a film ugrászerű kezdet legyen.
Amióta olvastam az újságokban Lewis Carroll-ról, azonosultam vele abban a módban ahogy Alice eredetét magyarázza. Amit néhány ember tud róla hogy úttörő volt a fényképészetben és a kamera amit használt, az inkább kezdetleges volt, de még mindig több mint egy doboz tárgyakkal tele amik fejjel lefelé jelennek meg ahogy a könyveiben írja le. A képek sötét termekben jelentek meg, abban az időben amikor nem volt elektromosság. Hónapokkal a Phantasmagoria gondolata előtt, sok képet készítettem és sok filmet néztem, mindez festővé érlelt engem. Ezen kívül a Phantasmagoriához egy rakás sztori volt a fejemben, különálló filmek kisebb sorozatából. Nem kell feltétlenül megjelenniük a mozikban. Végeztem az INterscope-pal, így most már én dönthetek hogy mit kezdek a karrieremmel. Sokkal szabadabb vagyok. Mostantól a zeném egy kicsit olyan lesz mint a festészetem, a saját pénzemet fogom belefektetni és én fogok kockáztatni. Ebben az évben többet fognak látni belőlem, de mindez a saját kezem munkája lesz. Meglepő volt ami az Interscope-pal történt de fontos is mert mindig arra emlékeztetett hogy nem kell senki a hátam mögött.
PB: És feltételezem hogy mostmár kedvező lesz több képet eladni. Kiknek van már?
MM: Számos barátnak. Nicholas Cage, Elizabeth Presley, Jack Osbourne...nem vagyok mindegyikben biztos. Nem alapozom az életemet a celebekre, nagyon megválogatom a barátaimat.
PB: Ha a filmed részletesebben foglalkozik az író, Lewis történetével, mit gondolsz Tim Burton Alice-éról? Láttad?
MM: Nem, és nem is akarom, nem nagyon követem a munkásságát, ha valamelyik filmje is tetszik az a Charlie és a Csokigyár. Jó barátok vagyunk Johnyy Depp-pel, de ez sem keltette fel az érdeklődésemet. Burton összekeverte a két könyvet és nem hiszem hogy ez jó döntés volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése